2019.02.18 Hétfő reggel 05.25 perc
1. nap 5600 km
Debreceni Repülőtér utasterminálja
-Jó reggelt, hol kell becsekkolni a barcelonai járatra?
Ezt csak az információnál ülő hölgyektől tudtam megkérdezni, mert az összes utasfelvevő pult üresen ásítozott.
-Sehol. Már lezárták az utasfelvételt, és elment mindenki.
-Jó, de akkor hol adhatom be a csomagom? -kezdtem aggódni.
-Nem tudja beadni, indulás előtt egy órával, 5 perce bezárt a pult, csomag nélkül még talán éppen be tud szállni.
-Az lehetetlen. – hitetlenkedtem. A Zöldfoki szigetekre kell eljutnom, nem mehetek a csomag nélkül - mutattam az óriási tengerészzsákomra.
-Márpedig már senkit nem lehet elérni – mutatkozott alig segítőkészebbnek a hölgy – nincs egy telefonszámunk se…
Csomag nélkül nem mehetek el másfél hónapra, és az hogy más úton érjek Barcelonába délután négyre, vagy Lisszabonba este 8-ra, hogy elérjem a Praia-ba induló járatot, az kizártnak látszott…
Nagyon szépen megkértem a hölgyeket, hogy segítsenek valahogy, mert itt nem maradhatok, és tényleg először telefonon próbálkoztak: semmi, aztán elszaladt valamerre az egyik, és mire visszajött beindult a csomagelszállító futószalag. Huhhh…
-Na, hány kilós a csomagja? kérdezte.
-23 – válaszoltam.
-32 kilós csomagra vett jegyet?
- Nem.
- akkor ki kell venni 3 kilónyit belőle. És hol van a jegye?
- Itt nyomtatják nem?
- Igen, de csak akkor, ha időben ideér az utas és nem késik el…
Láttam a hölgy szemén, hogy rossz válaszokat adtam - a fenébe -, nem hogy elkések még a kilókat is összekevertem, ide kellett volna a 20 kilós csomag, meg a két kézipoggyász és nem a lisszaboni járatra…
-Van fél perce, hogy kiszedje a súlyfelesleget! – nógatott bíztatóan.
Reszkető kézzel kilakatoltam a zsákom, kikaptam egy nehezebbnek látszó sárga szatyrot, csomag beköt, mérlegre fel, sikerrel leadva, és már rohantam is a biztonsági ellenőrzéshez. Felmutattam az útlevelem:
-Hol a jegye? – kérdezték.
-Azt nem kaptam.
Nem gondoltam, hogy arra a blokk-szerűségre gondoltak, amit a csomagom fejében kaptam, és zsebre vágtam, de gyorsan kiderítettük, hogy mégiscsak lennie kell jegyemnek, a farzsebemben van begyűrve…
Nagyon őszintén megköszöntem a hölgyeknek, hogy segítettek rajtam, szinte láttam már az ajkukon, hogy „Szívesen”, de aztán az lett belőle, hogy „Legközelebb, ha még egyszer elkésik, nem repül sehova!!! Van 3 perce, hogy átessen a biztonsági ellenőrzésen…”
Igazuk volt, akár hátra is dőlhettek volna, tényleg nagyon rendesek voltak, hálás vagyok nekik!
Mindent felraktam gyorsan a röntgen-futószalagra: telefon, pénztárca, nadrágszíj, tökéletesen fémmentesítettem magam.
-Folyadék van?
-Dehogy. Ja, de, a tea, amit a várakozás alatt akartam megiszogatni.
Gyorsan kiittam, aztán átmentem fémdetektoros kapun, ami egyből elkezdett villogni, szirénázni, berregni…
Ezt nem hiszem el…
Megfogadtam, ha csomagostul felszállhatok ma erre a gépre, akkor Barcelonában elzarándokolok a Sagrada Familia-ba, veszek egy belépő-búcsú-cédulát, és elrebegem a hálámat.
Jó, tudom, ilyesmit általában azzal a feltétellel szoktak vállalni az emberek, hogy ha épségben leszállnak, de ez most kivételes helyzet volt, be kellett vállalnom…
Aztán később rájöttem, hogy úgy is csak akkor tudom teljesíteni a fogadalmam, ha nem marad fenn a gépem, és akkor teljesül az általános elvárás is…
Szóval, gyanús lettem. Utolsó pillanatban esek be, fémesen is hangzok, itt kérem, alaposabb vizsgálat szükségeltetik… Nesze neked 3 perc!
Végig tapogattak komótosan a bokámtól a fülem botjáig: semmi. Na, akkor még egyszer. Közben jön a csomag-röntgenező kolléga, hogy abba a kis sárga szatyorba belekukkantana egy kicsit (amit épp az előbb vettem ki a súlycsökkentés miatt a tengerészzsákomból). Csak tessék… És egyből előhúz egy naptejet, meg egy félliteres kólásüveget, benne átlátszó folyadékkal… Jézusom, a pálinka! Amit gondosan a feladandó csomagba pakoltam eredetileg, hogy el ne vegyék…
Szégyen ide vagy oda, de kicsúszott a számon az „b” betűvel kezdődő két szó, ami nem a "ternigettét” volt. Azonnal tudtam, hogy most látom utoljára a tüzes vizemet, és sajnos, nem azelőtt, hogy bekerülne a szervezetbe.
-Csak maximum 100 ml folyadékot lehet felvinni az utastérbe – kezdte a tényállás ismertetését, miközben a motozó kollégája a vádlimat masszírozta folyamatosan. Persze, ki az a hülye, aki egy deci pálinkát visz másfél hónapra, gondoltam.
Lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a farzsebemben lévő nedves kendő tasakjának belső fémborítása okozhatta a riasztást. Javasoltam, hogy kiteszem, és újra átmegyek a kapun - hogy haladjunk – de motozó kolléga átlátott a szitán (a csali kendőt megtalálja, a fegyvert meg aztán felviszem) és nem engedett sehova addig, amíg alaposan meg nem győződött személyesen arról, hogy semmilyen tiltott tárgyat nem hordozok magammal.
A váróban a büfé már bezárt, de a gép utasainak a fele még beszállásra várakozott, így megnyugodva csatlakozhattam hozzájuk. Hű, ez csak egy hajszálon, meg a hölgyek jóindulatán múlt. Az volt a legszebb az egészben, hogy nem is tudtam, hogy késésben vagyok. Egy pillanatig se aggódtam, nem siettem, csak az üres pultok előtt döbbentem rá, hogy itt valami nagy baj van…
A gép szárnyait jégmentesítették és már startoltunk is Barcelona fele
Gyuri - a Pinta kapitánya – szilveszter előtt hívott fel, hogy velük tarthatnék a Zöldfoki szigetektől akár az Adriáig is, a fölkerülő útjuk befejező szakaszán. Kétszer hajóztam már vele a Pintá-n, először Dániától Lisszabonig 2017 áprilisában (https://balajaazoperencian1.blog.hu), majd októberben az Adriáról a Kanári-szigetekig (https://balajaazoperencian2.blog.hu), amikor elindultak életük nagy kalandjára, a földkerülésre. Gyors otthoni egyeztetés után igent mondtam neki, és most jött el a pillanat, hogy elindulhassak a Zöldfoki-szigetekre. Egy honlapon folyamatosan nyomon követtem az útjukat (https://my.yb.tl/Pinta), és láttam, hogy tegnap este horgonyt vetettek Praia-ban. Ezen a napon csak 2 átszállással lehetett eljutni a volt portugál gyarmatra, így olyan megoldást kerestem, ami közvetlenül itthonról, Debrecenből indult.
A Wizzair járatával a Balatontól délre repültünk Szlovénia irányába, így láthattam a Sió-csatornát is, amit most decemberben hajóztunk végig. (https://balajaazoperencian3.blog.hu)
Barcelona
8.55-kor landoltunk Barcelonában, és az utólag feladott tengerészzsákom is megérkezett. Igaz elszakadt szíjakkal, és az eredetileg gondosan elcsomagolt pálinkám nélkül, de legalább itt van velem.
17.45-kor indul Lisszabonba a következő gépem – arról véletlenül se akartam lekésni – és komolyan számolgattam, hogy belefér-e addig az időmbe, a Sagrada Familiai zarándoklatom. Eredetileg is fontolgattam egy látogatást – gondoltam meg kéne nézni, még mielőtt ripsz-ropsz befejezik az építését – de így a reggeli fogadalmam kötelezővé tette számomra a kűrt, még ha több izgalomra ma már nem is vágytam.
Még épül, semmi pánik...
Rögtön meg is kezdtem a búcsúcédulák felvásárlását, ugyanis 20 € fizettem, a két csomagom megőrzéséért, majd a reptéri busszal és két metrójárattal sikeresen eljutottam a lassan 100 éve épülő katedrálishoz. A metrójegyet az automatából is meg tudtam venni, amik - minden híreszteléssel ellentétben – még nem arab nyelven üzemelnek… Közben Gyuri felhívott egy ismeretlen, zöldfoki-szigeteki számról, és érdeklődött, hogy merre járok. Megkért, hogy hajnali egykor, amikor megérkezem Praia-ba, ne menjek a lefoglalt szállásomra, hanem taxizzak egyből a kikötőbe - kijönnek értem a dingivel a partra -, mert azonnal indulni akar erről a helyről, egy percet sem akar tovább maradni. Elmondta, hogy tegnap este kirabolták őket a horgonyon álló hajójukon, nem túl messze a vízi rendőrség épületétől. Három rosszvágású bennszülött úszott be hozzájuk a partról, észrevétlen felmásztak a hajóra, majd nagy csatakiáltással - késekkel hadonászva - lerohanták őket a hajó belsejében… Átkutattak mindent, elvittek pár száz eurónyi készpénzt, telefont, kamerát, de őket szerencsére nem bántották (bár meg akarták kötözni őket). Szóval siessek nagyon… Így hát lemondtam a praia-i érkezésem utáni hálaadó zarándoklat tervéről is, meg a lefoglalt szállást is.
Na, ez is jól folytatódik… Úgy elméláztam, hogy majdnem elfelejtettem kiszállni a megfelelő metróállmáson.
Végig álltam a sort a Sagrada Familia jegypénztáránál, leszurkoltam 32€-t a búcsú-belépő-cédulámért, és megcsodálhattam - a többi pár száz turistával együtt - a hatalmas belmagasságokba szökő oszloperdőt.
Épp időben érkeztem, mert majd csak 7 év múlva – Gaudi halálának 100. évfordulóján - tervezik a katedrális felszentelését, az építkezés befejezését. 172,5 méter magas lesz majd az akkorra elkészülő központi torony.
Már 13 órára vissza is értem a reptérre, kiváltottam a csomagjaimat és átbuszoztam a másik terminálra. Megröntgeneztettem újból a farzsebemet: most már tiszta voltam, mint a ma született bárány, bebocsájtást nyertem.
Landolás előtt, Lisszabon fölött
A lisszaboni átszálláskor ismét tudtam telefonon beszélni Gyurival, mondta, hogy átálltak egy kicsivel arrébb, a Maritime police elé, ahol egy hosszú, fából készült móló vezet be az öbölbe. Oda majd ki tudnak jönni értem a dingivel, csak telefonáljak, meg siessek nagyon, mert nem érzik biztonságban magukat.
Gond nélkül feljutottam a portugál légitársaság praia-i járatára is és a repülőn a vészkijárat előtt kaptam helyet, óriási lábtérrel. Mekkorát fogok aludni gondoltam, de aztán annyit járt az agyam a rabláson, meg azon, hogy hajnali kettőkor kiraknak a taxiból egy sötét kikötőben, ahol nem csak, hogy rablók járhatnak, hanem pár órája jártak és raboltak is, na, hát ez a gondolat sok minden volt, csak megnyugtató nem. Elhatároztam, hogy megkérem majd a taxisofőrt, maradjon ott amíg nem jönnek értem a hajóról – addig nem fizetem ki – gondoltam, legfeljebb majd ő ver meg a végén. A pénzemet több helyre szétszortíroztam (jutott a cipőmbe is), az útlevelet és a személyigazolványt külön helyre raktam, próbáltam felkészülni a legrosszabbra. Na, így tessék jót aludni egy repülőn…
Landolás közben felismerni véltem az öblöt - az ablak előtt elsuhanva -, és még a két vitorlást is láttam egy pillanatra. Ott vannak akkor ahol gondoltam, most már csak oda kell majd eljutnom valahogy…
Leszállás után vagy egy órát álltam sorban az útlevélellenőrzésnél, Gyuri kétszer is hívott közben, hogy hol vagyok már. A másik sor, ahol a helyi lakosok léphettek be, időközben elfogyott, egy idősebb európai úr volt az utolsó, ezért egy óvatlan pillanatban átsettenkedtem mögé. Megkérdeztem, honnan jött. Francia volt, ezért megnyugodtam, ha őt beengedik, hátha engem se toloncolnak vissza. A másik sorba. Ő is megkérdezte, hogy honnan jöttem, aztán a második kérdése rögtön az volt, hogy hogy állunk Orbánnal… Őszintén válaszoltam, de már nem volt időm visszakérdezni, hogy mi van Macron-nal, mert sorra került. Aztán máris jöhettem én, egy további, jó 20 perc várakozást megspórolva.
Itt a nyakamba sóztak egy búcsú-vízumot 32 €-ért, holott január 1 óta vízummentesen léphetnénk be. Nem reklamáltam, siettem volna, inkább vezekeltem tovább a hajnali bűneimért.
A reptérről kilépve az első taxiba bevágtam magam, és megbeszéltem a sofőrrel, hogy ő nem tud angolul, én meg portugálul. Megmutattam neki a telefonomon az elmentett képernyőképet, a műholdas felvételt arról az öbölről, ahol a Pintá-nak kell lennie, de látszott rajta, hogy nem nagyon tud a térképpel mit kezdeni. Próbálta bökdösni a telefonom érintőképernyőjét, hogy hátha elindul a navigáció, de tisztáztuk, hogy „No internet” a telefonomon, és induljunk, irány a „Porto, a Maritime Police”. Ezt értette legalább, én meg tudtam, hogy az annak az öbölnek a szélén van, ahol a Pintá-nak kell horgonyoznia.
Megállíttattam a kereskedelmi kikötő után a tengerparton, és kiszálltam a sötétbe, de hiába meresztgettem a szemem, egy szem vitorlást se láttam, nem hogy kettőt. A fenébe, elnéztem volna az öblöt? Pedig fentről láttam őket… És hol van akkor a „Maritime Police”? Az öböl túloldalán, oda mutogatott. Na, gyerünk akkor oda, bár nem igazán bíztam benne, hogy onnan többet látunk majd.
Befordultunk egy rissz-rossz házikó udvarára, kiszálltam, kibaktattam az omladozó BETON mólóra, és végre megpillantottam a Pintá-t. Régen örültem ennyire egy hajó láttán… Közben előbújtak a rendőrök is, megbeszéltük kihez jöttem, az egyik rendes volt, ki is jött velem a móló végére, de szerintem inkább csak azért, hogy bele ne essek a sötétben, az omladozó móló végén lévő óriási lyukakba. Ott kurjantottunk a Pintá-nak - Gyuriékat láttam a fedélzeten - meghallottak minket és már motoroztak is ki értem.
Lecipekedtem a sötétben a móló melletti homokos strandra, és nadrágot feltűrve, cipőt, zoknit levéve behurcolkodtam a partra ért dingibe. A parton őgyelgő, segíteni akaró sötét alakot elhessegetve vízre toltuk a csónakot, beszálltunk, és kimotoroztunk a horgonyon álló hajóhoz.
Megérkeztem, nincs mese, itt vagyok szerencsésen. Küldtem haza egy sms-t, hogy ne aggódjanak.
A Pintá-ra felmászva úgy éreztem magam mintha az egri vár tornyába érkeznék, a török ostrom szünetében. Mindenhol ütő- és vágószerszámok feküdtek szanaszét, kalapács, és nehéz winch-karok, valamint csáklya végére ragasztószalagozott konyhakés, már csak a vértócsák hiányoztak, illetve dehogyis hiányoztak! A dingit gyorsan felhúztuk a fedélzetre (mint egy ostromlétrát), és itt már mertük egymást üdvözölni. A parton csak igyekeztünk a bepakolással, vízre tolással, mint Cook kapitány a bennszülöttek gyűrűjében. Gyorsan bedobtunk egy welcome drinket – Gyuri elmesélte később, hogy csodálkozott is, hogy nem húztam elő a pálinkám - és már húztuk is fel a horgonyt, hogy azonnal indulhassunk.
Beszólt rádión a Maritime police-ra, hogy indulunk Mindeloba, azok meg jó utat kívántak nekünk. Kimotoroztunk az öbölből, majd nyugatra fordultunk, hogy arról kerüljük meg a Santiago szigetet.
Közben Gyuriék elmesélték a támadás történetét, abban megegyeztünk, hogy végül is szerencsésen megúszták sérülés nélkül a dolgot, és a kár sokkal nagyobb is lehetett volna, ha profik teszik tiszteletüket náluk. Végül eldöntöttük, hogy milyen sorrendben vezessük a hajót az éjszaka további részében és mivel szerettem volna lehetőleg egyhuzamban egy jót aludni, és ők is fáradtak voltak, ezért bevállaltam, hogy reggel 6-ig én leszek majd ügyeletben. Gyuri felajánlotta, hogy fenn alszik mellettem a kormányállásban, hogy kéznél legyen, ha valami segítség kéne. Aztán fáradság ide vagy oda - gondolom felspannolták az izgalmas események – nem bírt elaludni, így egy jó ideig beszélgettünk még az éjszakában.
Reggel 6 óra fele már kezdtem rendesen elpilledni, több mint huszonnégy órája vagyok talpon...
Mondják, hogy a nap 24 órából áll, és még ott van az éjszaka is, hát ez most nem igazolódott be…
2019,02.19 Kedd
2. nap, délig 59 tmf (Log 12.133 nm)
Úton két zöldfoki sziget közt
Kialudtam egész tűrhetően magam, bár amint kiértünk a Santiago sziget takarásából az északkeleti passzátszéllel megérkeztek a hullámok is, és igen dülöngélős, hullámvasutas lett az álmom. Behúzódtam a lee oldalra, ahová lejtett az ágyam, a falnak vetettem a hátam és aludtam, mint a cápabőr.(Hasonlít a bundához, csak tengeren így mondják…)
Ez az első nap a tengeren 11 óra fele kezdődött nekem, amikor felkeltem.
Egész nap éreztem, hogy megvan még a gyomrom, hol lejjebb, hol kicsit feljebb, de végül is minden maradt a helyén, még a Zsófi által ebédre készített, és általam bekebelezett zöldbabfőzelék is, a tükörtojássokkal egyetemben. Azért nem sokat tartózkodtam a hajó belsejében - jobb a békesség - nem kell felébreszteni az alvó róka komát…
Ebéd után jót beszélgettünk, és egy épület beázási probléma megoldására kerestük közösen a megoldást, lévén mindhárman szakmabeliek vagyunk. Aztán késő délután – felváltva - rápihentünk még egyet az éjszakára.
Este 8-tól éjfélig én voltam őrségben. Gyönyörű telihold volt, alig látszottak a csillagok
Próbáltam a tegnapi eseményeket laptopra vetni, de szél rendszeresen bekavart, foglalkoztatott. Hol legyengült és lobogtatta a vitorlákat, hol beerősödött és akkor megint reffelnem kellett.
Azt szerettük volna, hogy másnap reggel 8-9 körülre érjünk a Sao Vicente szigetén lévő Mindeloba, ahol a szigetcsoport egyetlen marinája üzemel. Éjfél után fél egykor elmentem aludni, és félálomban ismét regisztráltam, amikor beértünk a Sao Vicente sziget árnyékába, felegyenesedett a hajónk és elcsendesedtek a hullámok.
Utunk a Zöldfoki szigetek közt
2019.02.20 Szerda
3. nap, 101 tmf (160, Log 12.234 nm)
Mindelo-ban
Reggel Gyuri ébresztett a megbeszéltek szerint, mert már közeledtünk a kikötőhöz.
Napfelkelte Sao Vicente előtt
Horgonyzó teherhajók, vitorlások, illetve zátonyra futott hajóroncsok közt navigáltunk be a marinához. Egyből a móló végén lévő benzinkúthoz álltunk és teletöltöttük üzemanyaggal a Pinta tartályait. Gyuriék beszéltek a Le Aum nevű portugál yacht tulajdonosával, akik pár nappal korábban érkeztek ide, és ma már indultak is tovább a Kanári-szigetek és Portugália felé, hogy elcsípjék azt az időjárási ablakot, ami kedvezőbb szelekkel kecsegtet.
Behajózunk Mindeleo kikötőjébe
Elgyalogoltunk bejelentkezni a Martime police irodájába, feltöltettünk egy üres gázpalackunkat, majd béreltünk egy kisautót, egy KIA Picanto-t a holnapi sziget-felfedező körutunkhoz.
Marina Mindeleo
Megyünk bejelentkezni a Maritime Police-hoz
Végül kis városnéző sétára indultunk, bejártuk a piacot, a központot, vettünk képeslapot, bélyeget, egy étterem sarkában pedig találtunk egy kis Tourist-Info sarkot, ahol kikérdeztük a hölgyet a sziget látnivalóiról.
Főleg szép strandokat és vulkáni hegyeket ajánlott - amit az átlag turisták keresnek - illetve figyelmünkbe ajánlotta a legmagasabb hegycsúcsot is, ahová még autóval is fel lehet jutni.
A palota
Mindelo-i utcakép
A hangulatos wifis vacsora helyszínéül (a gyertyafényes helyett), egy emeleti éttermet választottunk a tengerparton, ahonnan gyönyörű kilátás tárult a Mindelo-i öbölre és a szemközti hegygerinc - ég felé néző - emberi arcot formázó szirtjeire.
Naplemente Mindelo-ban
Látjátok az égre néző arcot, amit a hegycsúcs formál?
A wilághálón tudtunk beszélni szeretteinkkel, ismerőseinkkel, majd jóllakva visszatértünk a hajóra és lepihentünk.
2019.02.21 Csütörtök
4. nap, 70 km
A Zöld fok keresése
Reggel átvettük a bérelt piros autónkat, és rögtön tankoltunk is bele, mert csak nyolcadig volt benzin a tartályában. Először leadtuk a mosodában a ruhákat, majd elindultunk a legmagasabb hegy felé.
Meg kellett állapítanunk, hogy nem csoda, hogy nem tudnak tájékozódni a térképen, mert az információs irodában vásárolt páldányunk, olyan elnagyolt, vázlatos volt, utakat ott jelölt ahol nem voltak, ahol meg vezettek, ott sivatagot jelzett. Állítom, ha a kalózok elásott kincsét is jelölnék rajta, a büdös életben nem találná meg senki, maximum véletlenül.
Sao Vicente sziget térképe
Macskaköves szerpentin úton kanyarogtunk egyre feljebb – amit szerintem még a portugál gyarmatosítók építtethettek - néhány kecske-útonállót félrehessegetve.
A hegytetőről - majdnem azt írtam, hogy - nagyon klassz kilátás tárult elénk, valójában csak egy kopár, sziklás, sivatagos tájat láthattunk minden irányban az óceánpartig. Akármerre is néztünk, itt nem láttunk egyetlen egy zöld fokot sem. Tuti, hogy a sziget névadói vagy nem itt szálltak először partra, vagy nagyon is tréfás kedvükben voltak, és jó marketinges fogással, vonzó nevet találtak ki a korona számára.
Hol is van az a Zöld fok?
A hegy tetejét egy katonailag őrzött híradástechnikai objektum foglalta el sok nagy antennával, de az egyik őr, kívül körbekísért minket, és készségesen elmutogatta, hogy mi merre van a szigeten. Elárulta, hogy mindig csak jobbra kell fordulni - mint bizonyos labirintusokban -, és akkor körbejárjuk a szigetet, és a végén simán visszatalálunk Mindelo-ba.
A háttérben Mindelo
Óvatosan leereszkedtünk a hegyi utakon az óceán partra, az egyik melegen ajánlott beach-re, a Baía das Gatas-ra. Hoztunk ugyan fürdőruhát magunkkal, de mivel több kóborkutya volt a strandon, mint fürdőző, közös megegyezéssel elhalasztottuk a merítkezési procedúrát.
Dogy Beach (Foto: Rédly Zsófia)
Ezután a sziget keleti csücske felé vettük az irányt. Elhaladtunk – egy valaha szebb napokat megélt –putri szerű halásztelep mellet, és több kopár, tengerfelé lejtő völgyet kereszteztünk, melyek oldala tele voltak fekete lávagörgetegekkel.
Többször megálltunk az óceán parton, hogy megcsodáljuk annak kékségét, és a fekete láva hegyek lábainál a tenger és a szél által feltorlaszolt hófehér homokdűnéket. Láttunk egy valahonnan, messziről idesodort zöld jelzőbóját, és kis halászvitorlásokat az óceánon kint haladva.
Itt most jó képet kellet vágnom. Sikerült?
Végül az országút elfordult a tengerpart mellől és egy kisebb sivatagos területen, két vulkáni kúp között vezetett Calhau fele. Az út mellett egy nagyobb terület kerítéssel volt elzárva, ami olyan sólepárló telep félének nézett ki. Calhau-t egy kisvárosnak gondoltam, de végül is csak 20-30 házból állt az óceán parton, voltak közte újabbak is. Elsétáltunk a település széléig, ahol a vulkáni hegyből egy jó 5-6 méter vastag réteg valamikor becsúszott az óceánba.
Visszatérve megnéztük a színes hajóikkal partra ért halászokat, akik a zsákmányt szortírozták, illetve néhányan már meg is kezdték a halak tisztítását.
Ebédelni a kis település szélén álló, egyetlen étterembe mentünk, a „Hamburg”-ba, ami úgy nézett ki, mintha El Paso-ban lennénk a vadnyugaton. Érkeztünkkor egy fia vendég nem volt a helyiségben, leültünk volna az egyetlen megterített asztalhoz, de udvariasan figyelmeztettek, hogy az már le van foglalva. Aztán valahonnan el kezdtek szállingózni a vendégek, és mire befejeztük a bőséges ebédet, megtelt szinte az összes asztal, és már nem csak a mi kis piros autónk parkolt a tornác előtt.
A Hamburg étterem
Következő úticélnak egy vulkáni hegykúpot néztünk ki, de az általunk választott sziklás földút egyre meredekebb és köves lett, és amikor már többször is nagyot koppant az autónk alja, megálltunk, visszatolattunk egy helyre, ahol meg tudtunk fordulni, és jobbra tartva elindultunk Mindelo felé.
Utunk, a továbbiakban egy kiszáradt folyóvölgyben vezetett, ahol kisebb oázisokban öntözéses gazdálkodást, zöldségtermelést folytattak. Nagy víztároló ciszternák mellett, szélkerék által hajtott vízpumpák működtek, ami az öntözést tették lehetővé.
Az oázisokat elhagyván, újabb sivatagos terület következett, aminek a közepén egy hosszú elnyújtott fehér épület látszott, előtte parkoló területtel. Ahogy közelebb értünk, mintha kék csúzdák emelkedtek volna ki belőle. Mi ez, Fata Morgana vagy zöldfoki délibáb járatja a bolondját velünk? Végül minden kétséget kizáróan el tudtuk olvasni a feliratot: Aquapark.
A sivatagban.
Nem tréfa, ez kérem, hanem száraz tény. Üresen ásítozott, mint a Magyarországon fejlesztési támogatásokból épülő – vendégeket sosem látott - panziók, kastélyok. Ha otthon látnám, biztos lennék benne, hogy EU-s forrásokat vontak be, e marhaság fejlesztésébe, de ITT?
Aquapark a sivatagban. És még lejt is...
Egy - a térképen létező rövidítő úton - át akartunk vágni a reptérre vezető főút felé, de lassan a földút is elfogyott a kerekeink alatt, és olyan bozótos területre értünk, ahol sötétedés után már nektek sem ajánlanám, hogy járkáljatok. Többször visszatolattunk, más irányt választottunk - mint a Párizs-Dakar versenyen – és végül Mindelo-ban kötöttünk ki, biztos mindig jobbra fordultunk.
Ipari park (Foto: Rédly Zsófia)
Minthogy kora volt még a délután, elautóztunk a repülőtér fele – egy első rangú aszfaltozott úton – de egy poros kis falun kívül, semmi más érdekeset nem találtunk a közelében, a tengerparton. Helyi férfiak tébláboltak az utcákon, az óceán partján, na, nem itt fogunk joggingolni, az biztos… A repülőtér épülete viszont új és modern volt - szebb mint a debreceni – el kellet ismernem. Viszont közel se biztos, hogy az elkésőket itt is beengedik…
Airport Sao Vicente (Foto: Rédly Zsófia)
Hazafelé, Mindelo előtt, elhaladtunk jó pár, a part közelében zátonyra futott hajó mellett, kiváltottuk a mosodából – az immár – tiszta ruhákat, ágyneműket, jól bevásároltunk, a következő kéthetes szakaszra, és végül beültünk egy tengerparti bárba, ahol elszopogatunk pár Caipirinha koktélt, ha már ilyen olcsón, 600 Ft-ért mérték darabját.
Partra sodort görög hajó a Mindelo-i öbölben
Olyan 70 km-t autóztunk összesen, bejártuk a sziget nevezetesebb pontjait, én nem láttam olyasmit, amiért feltétlen el kellene ide jönni, pedig azt írják, hogy Mindelo a szigetcsoport legszínesebb, legpörgősebb városkája. Nem tudom, mit lehet itt egy hétig csinálni, hacsak nem az Aquaparkban a medencék szélén napozni. Persze, csak ha nyitva van…
A hajóra hazatérve, becűgöltük a vásárolt, dolgokat, majd a laptopommal visszakocogtam a marina tengerparti bárjába ahol jó wi-fi volt. Skyp-oltam az otthoniakkal, feltöltöttem a blogomba az első napok történéseit, képeit, és közben - szigorúan csak álcázásul - rendeltem pár Caipirinha koktélt.
Mert ugye, nem csak a majdani öregek mondogatják ma, hanem óceáni vitorlázók is:
„Egy fontos dolog van az életben, csak wi-fi legyen, meg egészség…”
2019.02.22 Péntek
5. nap, 0 tmf ( Log 12.234 nm)
Indulunk a Kanári szigetek fele
Reggel elautóztunk a kapitányságra kijelentkezni. Megkaptuk a kiléptető pecsétünket - 24 órán belül el kell hagynunk az országot - majd leadtuk a bérkocsinkat, a kis piros KIA Picanto-t.
Aztán a piac fele vettük az irányt, ahol gyümölcsöt, zöldségeket és tojást vásároltunk. Érdekes volt megfigyelni, hogy volt aki tollal írta a vételárat a tenyerére, és volt aki egy tabletet húzott elő a szoknyája zsebéből, s annak számológépébe pötyögte be a fizetendő összeget…
Az utcán, a járdán is árultak kosarakból, talicskáról zöldséget és halat, aztán egyszer csak összekapkodták a portékát, és pár sarokkal odébb álltak, mert messzebb jött egy rendőr-járőrpáros, akik láthatóan nem zavartatták magukat, hozzászoktak már ehhez az össznépi társasjátékhoz.
A hajóra visszatérve - indulás előtt - Gyuri még le akarta mosni a fedélzetet, és olajat szeretett volna cserélni a motorban.
A mólónkon lévő vízcsapból - a bejelentkezéskor kapott mágneskártyánkra feltöltött összegért - 100 liter vizet tudtunk vételezni, és azzal csak a hajónk felét moshattuk le a sótól. Az irodában 8 euróért vettem még 400 liter vizet, amiből befejeztük a fedélzet mosását, a többit pedig a Pinta víztartályába töltöttem.
Az olajcsere jóval tovább tartott, mint szerettük volna, mert a tölcsérből nem csak a nyílásba folyt az olaj, hanem bőven mellé is, a takaróelemek alá, amit már csak a motor az indítása után vettünk észre. A motorblokk oldalán folyt lefelé az olaj, és jó időbe telt, míg megfejtettük, hogy honnan jöhetett. Aztán meg lehetett letakarítani…
Zsófi addig a helyére pakolta a vásárolt dolgokat, és szépen kitakarított odabent, mint Hófehérke.
Utána felszereltük még kis viharorrvitorlát tartó előre merevítő drótot, hogy ne a hullámzó tengeren kelljen majd ezzel kínlódnunk. Jól meghúztuk a csavarokat, hogy véletlenül se lazulhassanak ki. Arra gondoltunk, hogy ezzel a kisebb narancsszínű viharvitorlával hátha jobban tudunk majd egy erősebb széllel szemben kreuzolgatni, mint a jól betekert génuával.
Mire mindennel végeztünk délután lett. Eredetileg akartunk még pár dolgot vásárolni, de már egyikőnknek se volt hozzá igazán kedve, meg meg is éheztünk rendesen. Beültünk a marinához tartozó tengerparti Floating Bar-ba, összedobtuk és -számoltuk a megmaradt pénzünket, és kikalkuláltuk, hogy mindenkinek jut belőle még egy étel meg egy ital.
Miután elfogyasztottunk mindent és kifizettük a számlát, összekapartuk még az összes aprópénzt is, és még mindig maradt 3 koktélra való. Ide vele!
Közben interneteztünk, megnéztük a szél előrejelzést, és a neten beszéltünk még az otthoniakkal az indulás előtt. Zsófit elküldtük - dehogy küldtük, csak felvetettük - hogy ő biztos ügyesebben tudná visszaszerezni a 20 € kauciónkat a belépőkártyákért a nagy néger recepciósnál, anélkül, hogy még egy plussz napot kifizettetnének velünk – ahogy korábban már belengették - amiért a reggeli indulás helyett délutánig maradtunk.
Hogy-hogy nem, még mindig maradt egy italra való pénz, úgyhogy megrendeltük és megittuk azt is.
Furcsán hangzik - mert rólunk, rendes emberekről van szó - de jó tengerész módjára addig ültünk a parti kocsmában, amíg az összes helyi pénzünket el nem ittuk. Közben otthon meg nem értették, hogy mi lehet velünk, miért nem mozdul a jelünk, pedig ma indulni akartunk. Mi előtt szó érné a hajó elejét – jelzem - csupán a praktikum vezérelt minket a takarékosság jegyében, hogy ne vesszenek kárba a megmaradt zöldfoki szigeteki escudoink. A rosszmájúak mondhatnák, hogy vehettünk volna képeslapot vagy tejet, de ez nem úgy van. Kocsmában nem árulnak egyiket sem, a hajónk meg bármelyik pillanatban indulhatott, és véletlenül sem akartunk lemaradni…
Így aztán pontosan bele tudtuk magunkat élni a régi tengerészek helyzetébe, akik szintén elitták az utolsó helyi pénzegységeiket, nehogy kárba vesszenek… Mit is tudtak volna vele kezdeni, egy másik országban…
A pénzünk végül az utolsó escudoig elfogyott, és akkor a kapitány hirtelen kiadta az utasítást az indulásra.
Ugye mondtam… bármelyik pillanatban indulhattunk…
Indulás előtt még megkértem Zsófit, hogy készítsen rólam néhány sztárfotót a Hajú-Bihari Napló számára. Nem volt könnyű dolga, ugyanis hozott anyagból kellet dolgoznia, de azért sikerült egy jó képet kiválasztani a pár ezerből. Édesapám kérésére készíttettem a felvételt, aki jó pár évtizede a Napló előfizetője, és így másodkézből én is értesülök az érdekesebb helyi dolgokról, még ha pár nap késéssel is.
A naplementében kihajóztunk a Mindelo-i kikőtőből, elbúcsúztunk az óriási kőarctól, aki ránk se nézett, továbbra is csak az eget bámulta szótlanul. Most jöttem rá, hogy Lilliputban voltunk, és Guliver az, aki itt kövesedett meg, itt pusztult el rútul, amikor megkötözték. Swift mindenben tódított, ráadásul Guliver volt az óriás, és normál mindeloiak a liliputi emberkék. Nem volt semmi happy-end, az egész egy swifti, hollywood-i maszlag, csak én egyedül jöttem rá erre eddig… De most már Ti is tudjátok a kegyetlen igazságot!
Kint a nyílt vizen, a viharorrvitorla felszerelésekor derült ki, hogy nem a megfelelő ponthoz rögzítettük az előremerevítő drótját, így azzal kezdhettük – amit el akartunk kerülni – hogy a hullámzó tengeren fel-le táncoló hajóorrban, a felcsapódó hullámpermetben szerelhettük le az egészet, majd helyesen vissza. Közben hálásan gondoltunk az előrelátó önmagunkra, hogy milyen jól meg is húztuk azokat a fránya csavarokat…
Viharorrvitorla felszerelése (Foto: Rédly Zsófia)
Utána - már félig bőrig ázva - felszereltük és felhúztuk a kis viharorrvitorlát, és végre hátra dőlhettünk, nézhettük az eredményt.
Ami siralmas volt.
Még két óra múlva is ott kreuzolgattunk a sötétben, a két sziget között.
Ez így, egy kalap jókívánságot se ér, szedjük le! Mentőmellényben, kipányvázva, fejlámpákkal felvértezve másztunk előre Gyurival a sötétben, leszedtük a viharorrvitorlát és ledobtuk a kabinba. Ott nagy nehezen összehajtogattuk, és visszaraktam az az orrkabinban lévő ágyam alá. És akkor lehetett szusszanni egyet. Éjfélig még én voltam őrségben, a hajó szépen ment magától, aztán Zsófit ébresztettem, hogy váltson.
2019.02.23 Szombat
6. nap, délig 77 tmf (237, Log 12.311 nm)
Termékbemutató az óceánon
Reggel úgy éreztem magam, mint a ruhák egy hullámvasúton lévő mosógépben. A hajóorrban lévő kabint egyedül birtokolom, így mindig arra az oldalra tudok gurulni, amerre dől a hajó. Tökéletes a 4D-s hatás, a hullámok qaudroban csapkodták, lögybölték körülöttem a vitorlásunk oldalát, alját, illetve tekergették a hajót hol jobbra, hol balra, mint a mosógép dobja teszi. Mint hogy széllel szemben haladunk, a hullámok is gyorsabban jönnek elölről, ami azt jelenti, hogy 2 másodpercenként ágaskodik fel a hajó orra a hullám tetejére, majd zuhan le 1-2 métert, és csap bele a habokba. Közben meg friss tengeri szél fúj a képedbe, a kabintetőn lévő szellőzőnyílásból, és a jobbra, balra lengedező kabátok látványa garantálja, a hibátlan 4D-s érzetet.
8 óra előtt másztam ki a mosógépem dobjából, és pár pillanatig még akklimatizálódnom kellett a végtelen óceán látványához. Mögöttünk, nagyon haloványan, még éppen kivehető volt Santo Antao magas hegyeinek körvonala a reggeli párában, de egyébként csak víz és víz. Bocsánat, tenger ameddig a szem ellát. A tanfolyamon ez volt az egyik főtétel. Víz a csapból jön, meg a folyókban lehet, de mi TENGEREN hajózunk - maximum az óceánon - és a tengerbe esik bele az, aki nem elég óvatos.
Hajnali 4 óta motorral haladunk, mert a szél annyira, legyengült, hogy be-beestek a vitorlák.
8 óra körül, velem együtt felébredt a passzátszél is, így ismét vitorlát tudtunk húzni, és a 15 csomós északkeleti szelet szorítva, teljes vitorlázattal robogtunk tovább észak felé.
Ebédre a Szabi által korábban fogott barrakuda szeleteket sütötte meg Gyuri és Zsófi, amit rizzsel és párolt sárgarépával tálaltak. Sokkal finomabb hal volt, mint amit a parti éttermekben ettünk.
Délután rögtönzött termékbemutatót tartottam, és megmutattam nekik a szabadalmazás alatt raklapőr találmányomat. Nagyon örültem, hogy ők is látnak benne fantáziát, sokat beszélgettünk a magyarországi megvalósíthatóságáról.
A 17 órai gin-tonic helyett Zsófi készített mindannyiunknak egy jeges Pinacolada koktélt, még mielőtt az összes fehérrumot szárazon megisszuk.
2019.02.24 Vasárnap
7. nap, 138 tmf ( 375, Log 12.449 nm)
Deja vu érzés
Éjfél óta ment a nagyhajós „mosógép”, rázott, forgatott bugyborgott – na, ilyenkor kérdezi meg magától az ember, hogy mi a fenét keresek is itt – ráadásul hajnali négy körül, még a kabinban is érezhető volt, ahogy változott, erősödött a szél, jobban megdőlt, begyorsult a hajó. Nőtt a hullámvasutazás amplitudója, ami a csúcsok tetején „palacsinta dobálással” is kiegészült, ahol ezúttal én voltam a palacsinta. Szabályosan felemelkedtem néha az ágyról, és ha nem akadályozott volna a pokróc, akár meg is fordulhattam volna a levegőben… Na, ez már távolabb van a pihentető alvástól, mint Makó a Zöldfoki-szigetektől, úgyhogy kimásztam a forgódobomból, hátra kapaszkodtam a konyháig és ittam egy kis vizet. A szél 15-ről 20 csomósra erősödött, hajónk sebessége pedig 8-10-re nőtt, ez volt az erősebb hajómozgás oka. Mire hátra értem, hallottam, hogy Gyuriék bereffelik az orvitorlát, egyből helyreállt a világbéke, a hajónk a szokásos 6 csomó körüli sebességre lassult, szinte felegyenesedett, és már nem vágtázott a hullámok hátán olyan vadul.
Minthogy hajnali 4-ig tart a pihenőidőm – akár aludhatnék is egyet, ha tudnék - ezért visszafeküdtem még egy kímélő programra…
Még reggel is bőszen liftezik a hajóorr, belecsap a hullámokba...
Ébredés után egész délelőtt olyan deja vu érzésem volt, mintha láttam volna már ezeket a hullámhegyeket, hullámvölgyeket és felhőket…
És akkor beugrott, hát persze, bő három évvel ezelőtt jártam már pont itt, amikor az Atlanti óceánon keltünk át a Karib tenger irányába, egy Nautitech Open 40-es katamarán vitorlással. Pont ezen a helyen. Akkor nagyon szomorú voltam, hogy nem láthatom – még csak távolról sem – a Zöldfoki szigeteket, de a kapitányunk hajthatatlan volt, és 70-80 mérfölddel a Zöldfoki szigetek előtt, nyugatra fordult az Indiák fele…
Most pedig itt vagyok ismét, láttam egy Zöldfoki szigetet - ami véletlenül se zöld – és kortyolgathatom az ott vásárolt üdítőket. Talán felfigyeltetek már ti is arra, hogy a Fanta nem ugyan olyan édes minden országban. Hol savanyúbb, hol egy kicsit édesebb. Hát úgy látszik, a zöldfoki szigetekiek nagyon édesen szeretik az életet és a Fantát, mert ezt már nekem is hígítanom kellet, aki három cukorral issza a kávét...
2019.02.25 Hétfő
8. nap, 123 tmf ( 498, Log 12.572 nm)
Keressük az optimális útvonalat a Kanári-szigetek fele
Ahogy ez a nap 00.00-kor elindult, az én is ügyeletem is megkezdődött. Az északkeleti szél 8-9 csomósra gyengült, amivel együtt a sebességünk is 3-4 csomóra csökkent, eljött az a pillanat, hogy bevontuk az egyetlen fennlévő orrvitorlát és motort indítottunk.
Alapesetben, ha hátulról vagy oldalról fúj a szél - ami szinte a Gyuriék teljes földkerülése során így történt – nincs semmi komplikáció, lehet nyílegyenesen a következő célra tartani. Ez a szakasz a Zöldfoki-szigetektől a Kanári-szigetekig, és aztán valószínűleg még tovább Gibraltárig is olyan terület, ahol az uralkodó szélirány pont velünk szembe fúj. Vagyis induláskor alaposan tanulmányoznunk kellet a szél előrejelzést, hogy a lehető legjobb, legrövidebb ideig tartó útitervet tudjuk kovácsolni.
A mihez viszonyítás végett elmondom, hogy 2015 novemberében - amikor az Atlanti átkelésen voltam - kb. 7 nap alatt tettük meg ezt a 860 tmf-es utat az ellenkező irányból, ami napi ca. 120 tmf-nek felelt meg. Ez, a kedvező hátszéllel illetve háromnegyed széllel történt.
Mindelo-ban megkérdeztük a mólón velünk szemközt kikötött belga hajó tulajdonosát, hogy milyen útvonalat javasolna a Kanári-szigetekre. Elgondolkozott, ”Hát ő elmenne az Azori szigetekig (negyed- illetve félszéllel) aztán onnan vitorlázna Gibraltárba vagy a Kanári szigetekre…” Ez olyan 1200+900 tmf lenne, legalább 18-20 napig tartana. plussz amennyit az Azori szigeteken töltenénk. Na, ennyi időt nem szánnánk rá, de nem mondott hülyeséget, mert aki nem akar a széllel szemben boxolni és van ideje, annak ez a logikus útvonal, mint ahogy Kolumbusz is minden alkalommal az Azori szigeteket érintve tért vissza az Indiákról.
Tehát a mi lehetőségeink:
- Ha végig vitorlával kreuzolgatunk a széllel, hullámokkal szemben, legalább 1900 tmf-et kell hajóznunk - több mint két hetet, 16-18 napot - tekintve hogy csak maximum 55 fokra tudjuk megközelíteni a szembe jövő szél irányát.
- Ha a végig akarnánk - a 15 csomós szél ellenében - motorozni, az azt jelentené, hogy csak 3-4 csomós sebességgel tudnánk haladni, mert a szembe fújó szél, és a hullámok 6 csomóról ennyire lassítanának le minket, magasabb üzemanyagfogyasztás helyett. Ez 10-12 napig tartana, de ennyi üzemanyagunk nincs is, „csak” 800 liter (ami azért nem kevés).
- Az előző kettőnek a keveréke.
A szél előrejelzésekben azt figyeltük meg, hogy várhatóan a 3-4. nap tájékán 6-9 csomósra gyengülhet a szél és utána pár napra, keletiesre is fordulhat az egyébként uralkodó északkeleti szél. Ez alkalmas lenne arra, hogy a gyengébb széllel szemben motorozzunk a jó irányba, illetve majd ha keletire fordul, akkor vitorlázzunk direkt Tenerifa felé. Ezt a 3. változatot választottuk, és reményeink szerint 8-9 nap alatt tesszük meg majd az utat a Kanári-szigetekig.
Ebből kifolyólag, eddig vitorláztunk, szorítottuk a 14-17 csomós északi szelet, és így is csak északi irányba tudtunk haladni, napi 120 – 130 mérfölddel.
Éjfél óta motorozunk a 9-10 csomós széllel szemben, nem dől a hajó, alacsonyak a hullámok, egész elviselhető a menet, kb. 5,5 csomóval közeledünk Tenerifa felé. Most úgy saccoljuk, hogy kb. március 3-ára, vasárnapra érünk majd oda, de ehhez még Neptunnak is lehet még pár keresetlen szava…
A gázpalackok Mindelo-i megtöltése óta Zsófi folyamatosan enyhe gázszagot érez a szekrényében. Ez nagyon nem vicces, sok yacht égett már le pillanatok alatt, ha a gáz berobbant. Ráadásul a gáz a hajó fenekében gyűlik össze észrevétlenül. Ma délelőtt, ezért Gyuri beszappanozta a gyanúsított palackot, de annak ellenére, hogy közelhajolva is enyhe gázszagot lehetett érezni, sehol nem képződött szappanbuborék, ami a gázszivárgásra utalt volna. A palackot végül a hajó végébe száműztük, a korláthoz kikötve.
Eddig Zsófi főzött változatos finomságokat a Gyuri segítségével, ma én vállaltam a marha-pörkölt elkészítését, lassan kezdenem kell…
Egész jól sikerült, amit az is bizonyít, hogy az utolsó falatig elfogyott, soha rosszabb marhapörköltet ne egyen senki az Atlanti óceánon!
Este fél 6-kor ismét fordult a szél, ezúttal észak-északnyugati irányból fújt, ami azt jelentette, hogy ismét kihúzhattuk a nagy orrvitorlát - aminek génua a becsületes neve - és ezúttal a balról jövő szelet szorítva vitorláztunk Mauritánia fele. Negyed órával később kiderült, hogy csak tréfa volt az egész, a szél legyengült és visszafordult az eredeti északkeleti irányba, vitorla le, motor be, és ismét pöfögtünk Tenerifa irányába. Este sikerült röviden az otthoniakkal beszélnem az Iridium műholdas telefonon, elképesztő ez a technika. Ahogy a kis szabó mester mondta az Eiffel torony láttán: Hihetetlen mi mindenre vagyunk képesek, mi mesterek…
Utunk során most, 21 órakkor láttuk az első hajót, illetve csak a fényeit. Már egy órával korábban feltűnt a jele a monitoron - hogy jön velünk szembe - és tényleg, ahogy az AIS jelezte, 1,25 mérföldre haladt el mellettük a Zheng Kai nevű, 300 méter hosszú teherhajó.
2019.02.26 Kedd
9. nap, 118 tmf ( 616, Log 12.691 nm)
A Pinta megkerülte a földet!
Sajnos nincs új a nap alatt - illetve a hold alatt - az éjszakai nem-pihenést tekintve. Pedig minden lehetőség megvolt rá, este 23 órától reggel 7-ig egyhuzamban aludhattam. Volna.
Hiába számoltam meg az orrkabin 678 sarkát, nem segített, a hajó szó szerint kirázta az álmot a szememből, ezért autentikusan be tudok számolni az eseményekről. Az éjszaka első felében „palacsinta dobálás” ment (megnőttek a szembe jövő hullámok), majd egy hosszú ÖBLÍTŐ program (a felcsapódó hullámok befolytak a kabin tetőablakán és eláztatták egy kicsit az ágyam), végül egy kitartó, álombaringató centrifugázás, 0,5-es fordulaton. Minden hullámot regisztráltam, aztán reggel 7 fele mégis csak bealudhattam, mert Gyuri rázására ébredtem: „Te jössz, Balázs!” Óóóó…
Ezeket nem panaszkodás képpen írom, csak a tényszerűség kedvéért, hogy nem elég, hogy nem vagy tengeri beteg, nem elég, hogy lefekhetsz 8 órára egyhuzamban, elég fáradtnak is kell lenned az elalváshoz. Azért, hogy el ne vegyem senki kedvét a földkerüléstől, ilyen „rázós” az élményekben főleg az orrkabinban, szembe jövő szél és hullámok esetén lehet részesülni, viszont az út 95%-ában - a passzátszél övezetben - sokkal kellemesebb, hátszeles, háromnegyedszeles a menet.
És még egy, amin én itt nyafogok, az Fa Nándornak és Kopár Istvánnak álombaringató, pihentető babazsúrnak számított volna a Hoorn-fok környéki Üvöltő Negyveneseken…
Ma 9.52 perckor elérkezett a nagy Pillanat, kereszteztük a Pinta másfél évvel ezelőtti, nyugatra tartó útvonalát, vagyis ez a Pinta megkerülte a Földet! Éreztünk egy icipici döccenést, amikor áthaladtunk a korábbi nyomvonalon, de a teljes bizonyságot, csak a térképre felvitt útvonalak kereszteződé-se nyújtotta. A hivatalos ünnepségi ceremóniát délután-ra halasztottuk, hogy mindenki megfelelően kicsíphesse magát.
Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy elsőként gratulálhassak e 26.159 mérföldes (48.446 km), nagyszerű teljesítményhez. Kikötésekkel együtt 453 napig tartott, és Gyurin és Zsófin kívül még 24 ember vett részt benne szakaszonként, úgy, mint most én. Pezsgőt bontottunk, ünnepeltünk, ez egy olyan élmény, amit senki nem vehet el tőlük! Le a kalappal a kitartásukért, elszántságukért!
Az ünnepi ebédet Zsófi készítette, nagyon finom zöldfoki sütőtökkrém leves, és Atlanti módra készített baconos-káposztás tekercs formájában. (ha Ti is szeretnétek sütni otthon ez utóbbit, elárulhatom az „Atlanti módra” titkát: a teljes sütési idő alatt folyamatosan kell a sütőt jobbra-balra rázogatni, illetve néha hosszában is, érzéssel…:)
Ja, és még egy szakmai titok. Minthogy Zsófi is ír egy naplót - amiből talán könyv is lesz egyszer - folyamatosan egyeztetnünk kell néha, hogy mit írunk, nehogy lebukjunk a végén…
Utunk a Zöldfoki-Szigetek és Gibraltár között. Jól látható, hogy hol kereszteztük a Pinta korábbi útvonalát, hol zárult a kör.
2019.02.27 Szerda
10. nap, 132 tmf ( 748, Log 12.823 nm)
A szemét…
Délelőtt a hajó végén ücsörögtem, háttal a menetiránynak, amikor egy nagy fekete, bő 2 méter hosszú henger alakú tartály úszott el sunyin melletem (és a hajónk mellet is), úgy másfél méterre… „Illy, ez közel volt!”- kiáltottam fel. Ennyi erővel, egy óriás polip is adhatott volna egy taslit kinyúlva, azt se veszem észre… Még jó, hogy nem egy elhagyott nagy úszó konténer volt, mert az a találkozás igen ütősre sikeredhetett volna. Pár hónapja - az Északi tengeren - vagy 40 konténert sodort le a vihar egy óceánjáró fedélzetéről.
Mire előkerült a kamera, már alig látszott...
Egy biztos, sok veszély fenyegette Kolombusz hajóját a Pintá-t, de az nem, hogy egy elveszett úszó konténerbe ütközik, és úgy süllyed el…
Nappal egyébként kellemes 25-27 fok van, ami éjszakára is csak 22-re csökken.
A hullámok maximum 2-3 méteresek, de olyan távolról követik egymást - 100-200 méterre -, hogy alig érezhetőek. Úgy kell elképzelni, mintha egy futballpálya kapujában állnánk, és hol a túlsó kapu emelkedne lassan két métert, hol a mienk, a focisták meg csak nézik ahogy ide-oda gurul köztük a labda, mint nálunk az NB-I-ben.
Vannak közben kisebb-nagyobb gödrök, amibe bele-bele bólint egy kicsit a hajó, de éppen csak annyira, hogy mindig kapaszkodni keljen az egyik kapufába, hogy bele ne gabalyodjunk a hálóba.
Errefelé nincsenek már repülőhalak, napközben nem láttam egyet sem, csak az első éjszaka után találtunk egy „Pechvogel-t” a fedélzeten.
Ma délután elkészítettem közös utunk első gin-tonicját. A hajóidőt erre a ceremóniára visszaállítottuk egy órával, úgyhogy pontban 17.00-kor szervíroztam a fedélzeten, a napernyők árnyékában.
Ja, még mindig tartanak, a Zöldfoki szigeteken, vásárláskor kapott, vastag nylonszatyrok. Érdekes volt megfigyelni, hogy a kereskedelem a Zöldfoki-szigeteki Köztársaságban, a törzsfejlődés még azon szakaszában tart, amikor a boltokban ingyen – jó vastag anyagból készült - nylonszatyrokat osztogatnak a vásárlóknak. Bár azt mi már tudjuk, hogy ingyen ebéd akkor sincs, ha mégis csak van, és ezeket a szatyrokat sem Dagobert bácsi finanszírozta, hanem mi, vásárlók, akár pakolunk bele - és viszünk belőlük - akár nem. A saját táskáink mellet, ezekbe is kellett csomagolnunk a vásárolt dolgokból, úgyhogy most szemeteszsákoknak használjuk őket, és hozzuk vissza a volt gyarmattartó, portugáloknak.
Erről jut eszembe. A debreceni gimnáziumban ahol a feleségem, Andi tanít – ahová mindketten jártunk – van egy másik épület, egy finoman szólva még nem felújított épület, ahol szintén folyik oktatás, és oda át kell menni a tanároknak, ha ott tartanak órát. Ezt mindenki csak a „másik” épületnek nevezi. Andi mesélte – példázatául annak, hogy a különböző történelem, mennyire más szemszöget adhat az embereknek - hogy a Spanyolországból érkezett tanárok, lektorok, csak úgy említik a „másik” épületet, hogy „Megyek a gyarmatokra!”…
Hétfőn megbeszéltem Andival, hogy szerdán este, magyar idő szerint 22 órakkor hívom. Volt térerő, csak éppen valamiért nem tudott a kapcsolat létrejönni. Negyedóra folyamatos – vagy 15-szöri - próbálkozás után, már kezdtem lemondani arról, hogy tudunk ma beszélni, amikor végre összejött a hívás. Kiderült, hogy mással telefonált, és foglalt volt a vonal, azért nem tudtam elérni. Na, így várták az én hívásomat ezek szerint, meg se dicsértem érte.
A 23.00 órai őrségbe lépésem előtt tesztelem majd a folyosót, hogy jobb-e ott aludni a földön, mint a liftező orrkabinban.
