Szardíniától a csizma sarkáig

2019. február 22. - Balaja

2019.03.22 Péntek

32. nap

Cagliari

Reggeli után, 9 óra körül indultunk el Cagliariba. A nap kisütött, és a vadregényes, sziklás part menti úton kanyarogtunk, na, ezek azok a képek, amik Szardíniáról eszébe jutnak az embernek.

Cagliarihoz közeledve, - már messziről - óriási birodalmi lépegetőket vett észre Feri, amint indulásra készülnek a város ellen. Szinte a lábuk közt cikázva sikerült megelőznünk őket, és meg sem álltunk a várdomb tetején lévő óvárosig.

Leparkoltunk egy nem feltétlen számunkra kijelölt helyen, de végül ugyan ott megtaláltuk később a kis Pandánkat. Megnéztük a katedrálist, melynek altemplomából, a kriptából egyedülálló kilátás nyílt a városra, tekintve hogy az egészépület a szikla szélére épült.

Egy panorámás teraszon megcappuchinóztunk, és kinéztük a következő célpontokat - az alattunk elterülő városban - amiket meg szeretnénk még nézni.

Nem sikerült teljesen odatalálnunk - a kupolás templom helyett egy apáca zárdánál lyukadtunk ki - végül leparkoltunk a kikötő közelében és kerestünk egy kis éttermet, ahol végre ehettünk egy igazi olasz pasta-t, amire már Gyuri oly régóta vágyakozott. A hátam mögött lévő asztalnál egy turbékló pár csalt mosolyt minduntalan Zsófi és Feri arcára, így megkértem Francit, hogy csinlájon pár képet rólam, ahogy puszilgatják a fülemet, de vagy nem tudta elkapni a megfelelő pillanatot, vagy a fejem bizonyult túl szélesnek, a képen nem jön át teljesen a nagy lámur…

Bár Cagliari sem lesz az álmaim városa, azért egy fokkal rendezettebbnek tűnt nekem, mint Palermo, a csiszolatlan gyémánt, ahogy egy útikönyvben nevezték.

Egy képeslapon vettük észre, hogy itt is van valahol egy ókori római amfiteátrum, megkerestük, lenéztünk bele, tényleg jó nagy lehetett ez is, de nem félkör, hanem inkább ovális alakú, ahogy a hegyoldal bemélyedése lehetővé tette. Sajnos ez is elhanyagoltan nézett ki, rozsdás állvány és színpaddarabok itt-ott elhagyva, mintha nem érdekelné az olaszokat a saját múltjuk.

Ebből a szemszögből viszont dicséret illeti a horvátokat, akik a pulai - szintén belvárosi - amfiteátrumot szépen látogathatóvá tették, esténként szabadtéri koncerteket, színi előadásokat tartanak benne nyaranta. Özönlik oda a nép, majdnem mint az ókorban…

Visszafele először bevásároltunk, majd a sziget belsején keresztül autóztunk vissza Sant Anna Arresi-be, hogy az autót leadjuk. Nem rossz a táj, nem rossz, de szerintem ilyen a mi Zemplén hegységünk is van, igaz kaktuszok nélkül…

Az utazási iroda ügyintézője nagyon rendes volt, mert átvette tőlünk a Pandát, majd beült hozzánk, és visszavitt minket a kb. 20 km-re lévő kikötőbe - a hajónkhoz – így nem kellett taxiznunk a nagy bevásárlási szatyrainkkal.

A derekam lassan javulgat - úgy látszik a Voltaren nem csak fogfájás ellen jó -, de még 3-4 napig biztos el fog tartani, mire ismét a régi leszek… Vagy jobb...

Sötétedéskor kihajóztunk a Teulada-i marinából, és elindultunk a Szicília feletti, Lipari szigetekhez tartozó kis Vulcano szigetre.

2019.03.23 Szombat

33. nap, 80 tmf ( 2821, Log 14.810 nm)

Szülinap a Tirén tengeren

Ez az út jó arra, hogy az ember érzékelje a távolságokat a Földközi tengeren belül.

Gibraltár – Alicante: 3nap. Onnan Ibiza 1 nap, majd Szardínia még 3. Innen Szicilia 2 nap, plussz még 2 mire az ember a csizma sarkáig ér. Az Adriát keresztbe átszelni bő 1 nap. Az ókori, görög, római hajósok, fele ilyen sebességgel tudtak átlagban hajózni, ha jó volt a szél. Tehát ők is meg tudták kétszer ennyi idő alatt tenni ezeket a távolságokat. Viszont, amíg nem volt iránytű, bizony nagy vargabetűket is megtehettek, sokszor máshol értek partot, és a szárazföld mellett hajózva jutottak el a céljukhoz. Ehhez viszont jól kellett ismernie a navigátornak a parti hegyek formáit, hogy felismerhesse, hogy hol járnak.

Ja, és hogy jó a szél, az azt jelenti, hogy se nem túl gyenge, se nem túl viharos, és jó irányból fúj. Minden más esetben borul a bili. Ezért voltak az evezős gályák olyan sokáig népszerűek, természetesen csak a hajótulajdonosok közt, és nem a gályarabok körében – adtak bizonyos kiszámíthatóságot, persze csak az emberi erőforrások kimerüléséig. A mi legjobb barátunk, az a 110 lóerős túrbódízel Volvo motor, ami hűségesen és megbízhatóan segít minket, ha a szél éppen nem velünk van.

A Pinta útja Szardíniától a Szicília fölött lévő Lipari szigetekig

Utunkat többféleképpen dokumentáljuk. A legfontosabb, ez a napló, amit most olvastok. Emellet, még két napló készül párhuzamosan, az egyik, amit Zsófi ír, a másik pedig a hajónapló. Amikor úton vagyunk, az ügyeletes minden egész órakor rögzíti benne a log állássát („km-óra számláló”), a hajó pozícióját, irányát, sebességét, az aktuálisan fújó szél irányát és sebességét. Bejegyezzük az akkumlátorok töltöttségi szintjét, hogy milyen vitorlázattal haladunk, mit változtattunk rajta, mikor indítottunk motort, mikor tankoltunk, ki jött új emberként a fedélzetre, vagy ment el, esetleg milyen sérülés történ, mit tettünk a kezelésére, illetve minden olyan fontos dologról ami a hajón történt, annak útját befolyásolhatja. Ezáltal a hajónapló mintegy fekete-dobozként is működik, ezzel igazolja a kapitány és a személyzet, hogy minden tőlük telhetőt megtettek a biztonságos, baleset- és haváriamentes hajózás érdekében. Ha el kell hagyni a süllyedő hajót, akkor az életmentő felszerelések után ez a dokumentum az egyik legfontosabb, amit magukkal kell vinniük.

A hajónapló vezetésének több más fontos aspektusa is van. Tudatosítja például az ügyeletesben, hogy őrsége minden pillanatában ő felel a hajóért, éjjel nem aludhat el, mert a legénység többi tagja reá bízta az életét, a hajó biztonságát. Nappal pedig, ha mindenki ébren van, egy kijelölt ügyeletes nélkül, könnyen azt hiheti az ember, hogy majd a másik, vagy a kapitány figyel, és intézkedik, ha szükséges, közben meg, mindenki mással van elfoglalva. Természetesen az ügyeletesnek is akadhat halaszthatatlan dolga - például ahová ő is gyalog jár - , ilyenkor átadja arra az időre valakinek az őrséget, akinek hangosan vissza kell igazolnia az átvételt, különben előfordulhat, hogy nem hallotta, vagy nem figyelt rá, és nem fog csinálni semmit.

Az ügyeletes természetesen bármikor kérhet tanácsot vagy segítséget a kapitánytól vagy a legénység más tagjától, ha bizonytalan valamiben, vagy ha egy vitorlaállítási manőverhez erősítésre van szüksége.

A folyamatos naplóvezetés felhívja a figyelmet az időjárás változására, a szél erősödésére, a barrométer esésére, az akkumlátorok esetleges alacsony töltöttségi szintjére, és akkor időben meg lehet tenni az ellenintézkedéseket.

A Pintá-n nemrég kezdtük meg a harmadik hajónapló vezetését, kettő már betelt, a földkörüli út során.

Annyiban más ez a tengeren töltött nap, hogy ma van Gyuri 61. születésnapja, a legnagyobb ajándéka – a megvalósult álma - a sikeres földkerülés, de azért tartogatott még egy meglepetést magának, és bejelentette, hogy befűt a hajón ma estére, mert ahogy haladunk Szibéria fele, egyre hűvösebbek az éjszakák…

2019.03.24 Vasárnap

34. nap, 120 tmf ( 2941, Log 14.932 nm)

Tavaszi napsütés a tengeren

Ma vasárnap van, itt a tengeren is. Reggel óta szépen süt a nap olyan tavasziasan. Nem tudom megmondani mitől tavaszias, talán mert olyan tiszta az égbolt, szikrázó a napfény. A tenger sima, az áramlat a haladásunkat segíti egy csomóval, és ha már nem is fúj kedvező irányból a szél, de legalább szemből sem. A fedélzet súrolása elmaradt, de a rongyrázás nem.

Gyuri megkér, hogy rázzam ki az üléseket védő kék huzatokat – ha már kint vagyok -, és nyomatékosan hozzáteszi átadáskor, hogy négy darab. Értem jelzést. Még az első nap történt, hogy Zsófi megkért arra, hogy rázzam ki külön az egy gombócba csavart konyharuhát. Ez csak természetes, gondoltam, erősen megragadtam az egyetlen kilátszó sarkát, és jól kiráztam belőle a kenyérmorzsákat, meg hoppá, mi repül ott, még egy konyharuha… Ahogy távolodtunk vízen úszó barna kis folttól, egyből elkezdett derengeni, hogy a „külön” szó, az minimum két konyharuhára utalhatott, ez meg, akárhogy is hajtogatom, csak egy itt a kezemben…

Be kellett vallanom Zsófinak, hogy az egyik darab kijátszotta az éberségemet, és huss-huss a tengerbe vetette magát. Egy darabig maguk rázták a rongyot, de aztán kemény munkával visszaszereztem a bizalmat, de azért mielőtt átadják a feladatot, - még mindig - mélyen a szemembe néznek, és csak annyit mondanak: „KÉT darab!”…

Ma, ugye már néggyel is megbíztak, egyre nő a bizalom. „Négy darab.” igazoltam vissza, de azért próbáltam magamnak egy kiskaput is hagyni, az eset esetére, és visszakérdeztem: „Méret mindegy?”

Na, de sikerült ezt a komplikált feladatot is megoldani – pedig nincs négy kezem -, az önbizalmam újra a régi, most már szinte bármire képes vagyok…

Dél tájékán az Ustica nevű sziget mellett haladtunk el látótávolságra. A telefonunkat visszakapcsoltuk a hajó üzemmódból telefonálósra és vártuk mikor jön a vétel.

Nekem már sikerült telefonálnom,

Feri még csak keresi az erőt

Induláskor, amint elhagyjuk - olyan 10 mérföld megtétele után - a parti térerőt, egyből hajó üzemmódba állítjuk át a mobiljainak (ez elég helytelenül repülő üzemmódnak van jelölve), mert különben a kis szerencsétlenek, folyamatosan keresnék az éterben fogható jeleket, és képesek pár óra alatt teljesen lemerülni. Tehát visszakapcsoltuk őket, szagot is fogtak gyorsan, de eltelt még egy jó idő, mire elkezdtek csipogni, maileket, sms-eket, lájkokat és egyéb más, életbevágóan fontos üzeneteket fogni. Innentől kezdve, röviden telefonálni is tudtunk az otthoniakkal, majd amint a térerő oszlopocskái kisebbek lettek, ismét hajó üzemmódra váltottuk a készülékeket.

A szülinapi torta helyett csúsztatott palacsintát készített Zsófi, egy nagy 61-es számmal.

Ferenc fürdött a 16 fokos Tirrén tengerben, aztán a genakkert is fel tudtuk húzni három órára, legalább addig is csöndben csobogtunk.

2019.03.25 Hétfő

35. nap, 77 tmf ( 3018, Log 15.009 nm)

Kikötöttünk Vulcano szigetén, a pokol kénköves kapujánál

4.00-kor keltem, az én feladatom volt, hogy a Lipari és a Vulcano sziget közti szoroson átnavigáljam a hajót, amíg a Vulcano sziget túl oldalán lévő kis kikötő elé érünk. A holdfényben már kirajzolódtak a szigetek és a part előtti magas szirtek komor körvonalai, a falvak fényei, és ahogy közelebb értünk észrevettem egy narancssárga lávafolyamot is, a hegyoldal aljában. Bhaaa! Egy működő vulkán! És tényleg, ahogy közeledtünk, egyre jobban kivehetővé váltak a foltok, és már majdnem ébresztettem a többieket – hogy ezt nekik is látni kell – amikor gyanút fogtam, talán mégis csak más lenne? Épületek fényei látszanak közvetlen mellette, meg az aljában, hogy van ez? Ahogy tovább vizslattam a távcsövön, rájöttem, hogy ez csak egy sárga fényszórókkal megvilágított magas sziklafal, olyan, mint Alicante-ban a várhegy, vagy Gibraltárban a Szikla. Na, szépen néztem volna ki, ha felverek mindenkit, egy sima, kivilágított hegydarab miatt… A szembe jövő öreg halásszal kikerültük egymást a sötétben, majd miután befordultam az öbölbe, ébresztettem Gyurit, ahogy megbeszéltük.

Kénes vulkáni szag ütötte meg az orrunkat - no csak, no csak – mégis csak van itt valami vulkáni tevékenység a végén? Már világosodott, így egyértelműen lehetett látni, ahogy gőzölgött-füstölgött a hegyoldal teteje.

A hegyoldal tetején füstölög a kénes gáz, amit éreztünk

A kikötőben a hajó orrából horgonyt engedve kellett kitolatnunk a partfalra. Ekkor jött egy munkás, aki figyelmeztett minket, hogy ide majd jön egy vagy két komp, úgyhogy Ferivel a parton maradtunk, amíg a Pinta felszedte a horgonyt, majd kicsit arrébb ismét ledobta, és kitolatott hozzánk.

Közben felkelt a nap, szállingóztak az emberek a kikötőbe, majd tényleg megérkezett egy komp, aztán utána a másik is. Úgy tűnik, jó helyen vagyunk, majd meglátjuk…

A reggeli kompra váró munkások szurkolnak egy szál zsinórral horgászó ősz szakállú bakarasztnak

Egy kicsit keményebb lágytojást reggeliztük, és tervezgettük, hogy mit kellene megnéznünk a szigeten.

Először elektromos biciklik bérlésére gondoltunk, de aztán Paolonál csak kettő volt belőle, így az autónál maradtunk, ezúttal egy sárga Panda lett a miénk. Egyből tankolni kellett bele, mert a kölcsönzők úgy adják ki, ahogy beérkezett. Igazi benzint tojó tyúkok lettek így az autók, mert azzal kezded bérlést hogy megtankolod, de mint hogy nem tudod mennyit fogsz menni, így ráhagysz egy kicsit. Szerintem mindenütt több benzinnel vittük vissza az autót, mint ahogy kaptuk (Zöldfoki, Gibraltár, Szardínia, Vulcano), nem beszélve arról hogy ez a sziget csak 6 km hosszú…

Először a vulkáni kráter tetejére másztunk fel. 800 méterre írták az útjelző táblák a hegytetőt, és Paolo szerint is csak egy fél óra az út, embertől függően. Már vagy 40 perce fújtattunk felfelé – a tető még sehol -, meg is jegyeztük Gyurival, hogy a 30 perc valószínűleg a helyi serpákra vonatkozik, lefelé… Nagyon örültem, hogy mégse a Stromboli vulkánhoz mentünk, mert az láthatóan legalább kétszer ilyen magas volt.

Ott áll lent a Pinta, a kikötői partfalhoz kikötve

De aztán csak felértünk, és az elénk táruló gyönyörű panoráma - a kilátás a környező szigetekre, a vulkán kráterébe és a szomszédos zöld hegyoldalakra – mindenért kárpótolt minket.

Balra közelebb lett volna a kráter csúcsa, de felszálló kénes füstöt arra fújta a szél, - azon nem volt ajánlatos keresztülvágni – ezért jobbról kerültük meg a krátert, és felsétáltunk a csúcsra.

Miután leértünk, elautóztunk a sziget legtávolabbi, déli csücskére, - gondoltuk – megebédelünk majd ott, de gyakorlatilag majdnem olyan volt az egész, mint ha a világ végére értünk volna. (Laposföldhívők figyelem!) Az út a tengerbe vezetett, két öreg házon és öt macskán kívül semmi nincs itt. Jó, eljöttünk még két bezárt étterem mellett a szerpentinen lefelé, de aztán ezzel tényleg vége a látnivalók sorának. Szicília partjait jól ki lehet ugyan venni, de a párában részleteket lehetetlen megfigyelni. Na, mindegy. Ferinek tetszett, és viszonylag hamar megjártuk. Visszafelé vettük az irányt, a kikötőnk fele, ahol ajánlott Paulo egy vendéglőt, a Mauricióét. Először a vele szemben lévő étterem kínálatát néztük át, aztán az ősz szakállas Mauricióét, végül visszamentünk a túloldalra, ahol egy nagymama korú hölgy szinte családias kiszolgálásában megebédeltünk. Felmerült bennem a gyanú hogy a mami és Maurició talán házaspárok, mert Maurició olyan könnyen mondott le rólunk, mintha azt mondaná: „Menjetek csak, a pénz úgy is egy kasszába megy, had dolgozzon csak az asszony!”

Az ebéd finom volt, mi meg közben elhatároztuk, hogy megfürdünk a kikötő közelében lévő vulkáni iszaptóban, mert melegvíz bugyog fel benne. Gyuri inkább a hajónmaradás mellett döntött, inkább vágyott egy kis délutáni alvásra. Mi meg strandfelszerelésbe öltöztünk, átsétáltunk a kénkköves tóhoz, leszurkoltuk a 3 euros belépőt plussz vettünk még 1 euróért egy zuhanyozó zsetont, amit gondosan elraktam jó helyre, hogy a végén ne kelljen majd iszapos, vizes kézzel feltúrnom a cuccom. Feri csak nézőként jött be, mert egyáltalán nem vágyott rá, hogy belemerüljön a tejszerű zavaros vízbe.

Zsófival besétáltunk a kis, kerek, térdig érő tóba, és egy bugyborgó részen, leültünk a jó meleg iszapba. Nem tudom máshoz hasonlítani, elnézést – és most hagyjátok abba az evést -, olyan volt, mintha meleg kakiban fészkelődne az ember. (A csecsemő kori emlékeimre hagyatkozom). Az enyhe kénes szag, a pukiszerűen feljövő buborékok csak erősítették a hatást. Szerencsére a szinte tejfehér víz azt a képzetet is keltheti, mint ha tejbe-vajba fürödne az ember, csak az a enyhe kénes szagú bugyborgás ne lenne…

Zsófi bekente az arcát, én a derekamat a meleg iszappal, ő megszépült és megfiatalodott, nekem csak derekam kezd újjá születni…

Közvetlen mellette, a tengerparton is törtek fel, ilyen melegvizes bugygások, Feri oda viszolygás nélkül be mert menni, később mi is követtük, de igen kavicsos volt a fenék és a tengervíz is jóval hűvösebb, így hamarosan visszatértünk a vulkáni tavacska 35 fokos, zavaros tej állagú vizébe felmelegedni. Fél 5-kor kisípoltak minket az iszapból, mentünk zuhanyozni, de a zuhanyzó zsetonomat az ördög nyelte el. Vizes kézzel átkutattam az összes zsebemet, végül Zsófi oda engedett a hideg, kicsit sós zuhany alá, egy kis iszaptalanításra. A Pandával volt még egy órácskánk a leadásig, így beautóztuk még azt a három pontot, amit a Paolo térképe ajánlott látnivalóként.

Nagy zsiványok ezek a szigeti autókölcsönzők, mert a sziget legtávolabbi pontját - a világ végét - látnivalóként tüntetik fel, az tényleg csak autóval vagy robogóval érhető el a nem bicikliversenyzők számára, egyébként pedig minden más gyalog elérhető, fölösleges szerintem bármit is bérelni.

A kikötőn keresztül autóztunk a Pandát leadni, viszont Gyuri heves integetésére megálltunk, hogy megkérdezzük mi a baj. Kiderült, hogy egy távozó komp olyan nagy hullámokat vert, hogy többször erősen leütődött a vízalatti betonlapokhoz a Pinta kormánylapátja, még szerencse, hogy Gyuri ott volt, és az egyik farkötelet eldobva, a horgonylánccal beljebb tudta húzni a hajónkat, de a távolabbi visszakötéshez már szüksége volt a segítségünkre. Feri leadta a kocsinkat, mi meg rögzítettük a Pintá-t, biztonságosabb távolságra. A kapitányunk neoprén ruhát húzott, és búvárszemüveggel lemerült, hogy megvizsgálja a kormánylapátunkat, látható-e rajta valami aggodalomra okot adó sérülés. Szerencsére ilyet nem tapasztalt, így ahogy megtörülközött, sietve elindultunk.

A hajón megtaláltam a zuhanyzó zsetonomat, a törölköző szatyrába raktam, hogy ne kelljen majd vizes kézzel összetúrkálnom a ruháimat… Még jó, hogy ilyen előrelátó voltam, csak kár, hogy 1 óra múlva már a feledés iszapjába merült a zsetonom.

Ez a Vulcano, nagyon hangulatos kis sziget volt. Érdemes szerintem ide eljönni, és a Lipari szigetcsoport többi tagját is megnézni. Marinák még egyenlőre nincsennek, vagy horgonnyal lehet a partfalra kikötni, vagy horgonyozni az öblökben.

Este 10-kor tűzijáték volt Lipari szigetén, ami már 15 mérföldre volt, de miniben érdekes volt. Pár percre csatlakozott egy delfin is mellénk, hol a piros, hol a zöld navigációs lámpánk világította meg őkelmét. Egykor majd kelek – bár nem én leszek a soros -, hogy én is tudjak figyelni a messinai szorosban, ott mindig nagy a hajóforgalom.

2019.03.26 Kedd

36. nap, 88 tmf ( 3106, Log 15.097 nm)

A csizma talpa alatt

Hajnali 1-kor ébresztett Gyuri, hogy már a Messzinai szorosban járunk. Jó volt a láthatóság, a kompok jártak keresztbe-kasul, ahogy szoktak, csak egy nagy böszme teherhajó bukkant fel mögöttünk a semmiből, aminek nem volt AIS jele, de mint hogy a kijelölt hajózócsatorna szélén haladtunk, mellettünk 100 méterre elhajózva előzött meg minket. Az áramlás ezúttal is gyorsította a haladásunkat – jókor értünk a szorosba – az 5 csomós sebességünket 4 csomóval 9-re növelte, nagyon nem mindegy, hogy 9 csomóval jut át az ember, vagy eggyel vánszorog kínkeservesen. Még a sötétben is láttuk azokat az örvényeket, 30-40 méter átmérőjű tányérokat, amik nem csak Odüsszeusz hajóját forgatták meg, hanem még manapság is megtréfálhatják a kisebb hajókat.

Utunk a Vulcano szigettől - a Messinai szoroson keresztül - a csizma sarkán lévő Otrantóig

Reggel 7-kor újból kelhettem, és egyedül irányítottam a Pinta-t a csizma nagy lábujjhegye alatt, a parttal párhuzamosan. Az Etna sokáig szépen, tisztán látszódott, itt már a Jón tengeren hajóztunk szép napsütésben.

Az Etna még látszik mögöttünk

Halászok haladnak el mellettünk

Az ebédfelelős ma én voltam, és azt a Chili con carne-t készítettem el, ami már régóta sorban állt az étlapunkon. Feri felajánlotta, hogy segít, így ketten készítettük el a chilis babot, és a végén olyan nagy adag lett, hogy mindannyian csak fejünket vakargattuk, hogy hány napig fogjuk ezt enni. De aztán olyan sikere lett – addig-addig repetázott mindenki -, hogy elfogyott, az utolsó falatig. Úgy teleettem magam, hogy macskacápa legyek, ha ma este nem fogok passzátszelet fingó óriáscetről álmodni, ami leharapja a hajó orrkabinját velem együtt…

Nem kellett álmodni végül semmiről, a tarantói öböl szépen bemutatkozott nekünk, hogy mire is képes.

Estére megerősödött a szél annyira, hogy a motor helyett, orrvitorlát húzhattunk, az is vitt minket rendesen, noha nem is pontosan a tervezett irányba.

Aztán 22.00-kor, amikor én kerültem sorra, - már 20-22 csomósra erősödött a szél, az előre jelzett 12-15 helyett. Amikor egyre gyakrabban karcolgattuk a 25 csomót, és a hajónk is folyamatosan 45 fokban dőlt - mi meg kapaszkodtunk mindenbe, mint a kismacskák -, egyszerre javasoltuk egymásnak Gyurival, hogy csökkentsük az egy szál orrvitorlánk méretét is. Be is tekertünk a 3-as reffig, kb. harmadára. (Aranyszabály: Mikor kell reffelni a vitorlát? Amikor először gondolsz rá!) Így már nem dőlt annyira a hajó, viszont a sebességünk alig csökkent, 6 csomóval vágtattunk a hullámokkal szemben. Nagyon jól tettük, hogy reffeltünk, mert nem soká 28-29 csomósra erősödött a szél, és nem ritkán a 30-at is elérte. A hajóorr által felvert meredek hullámok egyre gyakrabban átcsaptak felettünk, kint a hullámok fehér taraját már le-letépte a süvítő szél, a borús égbolt alatt igen barátságtalanul nézett ki az egész. Ez a Neptun, nem hagyja, hogy sétahajókázással fejezzük be a földkerülést, és a hírhedt öböl kimutatta a foga fehérét… A szélelőrejelzés pedig megint csődöt mondott, ott ahol jártunk.

A fogason lógó törölközők vannak függőlegesen!

A kellemetlen hullámok Ferit is kirázták az ágyából - magához vette a fekete vödröt a biztonság kedvéért – és bizony elkapta megint alaposan a tengeren betegség, hallhatóan kirázott belőle mindent. Vittem neki a kabinjába vizet, papírtörlőkendőt, hogy ne kelljen kimásznia érte.

2019.03.27 Szerda

37. nap, 157 tmf ( 3263, Log 15.254 nm)

Megérkezünk Otrantóba

Hajnali egykor ébresztettem Zsófit – ő következik mindig utánam. Ekkora már a szél ereje az elviselhetőbb 22 csomóra csökkent, bebújtam a pizsamámba, és viszonylag gyorsan elaludtam.

Olvastam, hogy a legviharosabb időben is - ha megteheti az ember – vesse le a cowboypizsamáját, a nappali ruháját, bújjon hálóingbe, és lehetőleg úgy feküdjön le aludni, a szokásos módon megágyazott ágyba. Ilyenkor a szervezetünk tudja, hogy most van itt a pihenés, az alvás ideje, és sokkal jobb eséllyel tud elaludni – netán pihenni is - az ember a dülöngélő hajón, ha a fejére tudja húzni a paplant. Szerintem is segít, de persze biztosnak kell abban lenni, hogy az, aki kint felügyeli a hajó haladását, megbízhatóan tesz a feladatát, és képes egyedül, vagy más segítségével az esetlegesen szükséges manővereket végre hajtani.

7.00-kor átvettem az őrséget Gyuritól, Ferit kihagytuk a sorból, hogy kipihenhesse magát. A szél az előrejelzett 14-15 csomós, az egy szál génuát már korábban kireffelték, és minimális dőlés mellet 5 és fél - 6 csomóval haladunk, igaz nem pontosan a kijelölt irányba – a csizma sarkához – hanem úgy 20 fokkal mellé. Ha windy jól mondja, dél fele elül majd a szél, és akkor korrigálunk az irányon. Igaz hosszabb lesz így az utunk pár mérfölddel, de valószínűleg gyorsabban oda érünk, mert előző este motorral, még fele ilyen gyorsan se tudtunk haladni.

Délelőtt 11-kor ledöntött a fáradság, gondoltam alszok egyet ebédig. Sikerült is, pontban tálalás előtt ébrednem, délután fél 5-kor. Jól átaludtam ezt a napot. Feri már jobban volt, de az ebédet kihagyta, és komolyan fontolgatta, hogy Otrantóban majd kiszáll, és pénteken Bari-ból fog Berlinbe visszarepülni. Nem tudtuk igazán azzal bíztatni, hogy az Adrián már jobb lesz, mert minden előrejelzés szerint erős szembeszelünk lesz szinte végig, az azzal járó hullámvasutazással, rázkódással, dülöngéléssel. Naplemente előtt érkeztünk meg Otrantóba, és azon a mólón kötöttünk ki, ahol a halászhajók állnak, a parti őrség naszádjai mellett. Gyuriék is itt éjszakáztak egyet, két évvel ezelőtt, viszont bárkit kérdeztünk, mindenki azt mondta, hogy este jön még ide 2-3 halászhajó. Ferit megkértük, hogy hívja fel a behajózás során rádión kapott telefonszámot, és kérdezze meg, hogy van-e valahol számunkra hely. Az emberke, azt mondta, hogy 20 perc múlva itt lesz, és biztos talál nekünk majd valamit. Fél óra múlva meg is érkezett, átirányított minket a marina szélén álló két vitorlás közé, ahova szépen betolattunk, és a hajó orrát rögzítettem egy mooring kötéllel, a kikötő vizében, a fenéken lévő nagy betontömbhöz. Ahogy lekötöttem a bikára, láttam, hogy horgászzsinór van rágubancolódva a kötélre, így nem nagyon piszkálgattam, nehogy horogra akadjak a sötétben. Azon viszont csodálkoztunk, hogy a mélységmérőnk 2,2 métert mutat, a Pinta merülése meg 2,4 méter, de láthatóan nem ültünk föl semmire. Megzuhanyoztunk a hajón, kimenő ruhába öltöztünk, és besétáltunk a várfalak mögötti hangulatos óvárosba. Találtunk egy zárt ajtajú kis éttermet, ahová csak csengetés után tudtunk bejutni. Egyszerű, ízléses belsőépítészet, udvarias kiszolgálás, finom ételek, és ismét egy turbékoló pár mögöttem. Róluk nem kértem fotót, mert a végén azt hiszitek, hogy tényleg nagy fejem van.

Inkább egy kép a finomságról

Amikor visszaértünk a Pintához láttuk, hogy öt halászhajó is kikötött egymásra, azon a helyen, ahol először megálltunk. Nem is tudom mi lett volna, ha ott hagyjuk a hajónkat, és úgy megyünk el óvárost nézni…