A Pinta földkerülő útjának utolsó szakasza

2019.02.18 Hétfő reggel 05.25 perc

1. nap 5600 km

Debreceni Repülőtér utasterminálja

-Jó reggelt, hol kell becsekkolni a barcelonai járatra?

Ezt csak az információnál ülő hölgyektől tudtam megkérdezni, mert az összes utasfelvevő pult üresen ásítozott.

-Sehol. Már lezárták az utasfelvételt, és elment mindenki.

-Jó, de akkor hol adhatom be a csomagom? -kezdtem aggódni.

-Nem tudja beadni, indulás előtt egy órával, 5 perce bezárt a pult, csomag nélkül még talán éppen be tud szállni.

-Az lehetetlen. – hitetlenkedtem. A Zöldfoki szigetekre kell eljutnom, nem mehetek a csomag nélkül - mutattam az óriási tengerészzsákomra.

-Márpedig már senkit nem lehet elérni – mutatkozott alig segítőkészebbnek a hölgy – nincs egy telefonszámunk se…

Csomag nélkül nem mehetek el másfél hónapra, és az hogy más úton érjek Barcelonába délután négyre, vagy Lisszabonba este 8-ra, hogy elérjem a Praia-ba induló járatot, az kizártnak látszott…

Nagyon szépen megkértem a hölgyeket, hogy segítsenek valahogy, mert itt nem maradhatok, és tényleg először telefonon próbálkoztak: semmi, aztán elszaladt valamerre az egyik, és mire visszajött beindult a csomagelszállító futószalag. Huhhh…

-Na, hány kilós a csomagja? kérdezte.

-23 – válaszoltam.

-32 kilós csomagra vett jegyet?

- Nem.

- akkor ki kell venni 3 kilónyit belőle. És hol van a jegye?

- Itt nyomtatják nem?

- Igen, de csak akkor, ha időben ideér az utas és nem késik el…

Láttam a hölgy szemén, hogy rossz válaszokat adtam - a fenébe -, nem hogy elkések még a kilókat is összekevertem, ide kellett volna a 20 kilós csomag, meg a két kézipoggyász és nem a lisszaboni járatra…

-Van fél perce, hogy kiszedje a súlyfelesleget! – nógatott bíztatóan.

Reszkető kézzel kilakatoltam a zsákom, kikaptam egy nehezebbnek látszó sárga szatyrot, csomag beköt, mérlegre fel, sikerrel leadva, és már rohantam is a biztonsági ellenőrzéshez. Felmutattam az útlevelem:

-Hol a jegye? – kérdezték.

-Azt nem kaptam.

Nem gondoltam, hogy arra a blokk-szerűségre gondoltak, amit a csomagom fejében kaptam, és zsebre vágtam, de gyorsan kiderítettük, hogy mégiscsak lennie kell jegyemnek, a farzsebemben van begyűrve…

Nagyon őszintén megköszöntem a hölgyeknek, hogy segítettek rajtam, szinte láttam már az ajkukon, hogy „Szívesen”, de aztán az lett belőle, hogy „Legközelebb, ha még egyszer elkésik, nem repül sehova!!! Van 3 perce, hogy átessen a biztonsági ellenőrzésen…”

Igazuk volt, akár hátra is dőlhettek volna, tényleg nagyon rendesek voltak, hálás vagyok nekik!

Mindent felraktam gyorsan a röntgen-futószalagra: telefon, pénztárca, nadrágszíj, tökéletesen fémmentesítettem magam.

-Folyadék van?

-Dehogy. Ja, de, a tea, amit a várakozás alatt akartam megiszogatni.

Gyorsan kiittam, aztán átmentem fémdetektoros kapun, ami egyből elkezdett villogni, szirénázni, berregni…

Ezt nem hiszem el…

Megfogadtam, ha csomagostul felszállhatok ma erre a gépre, akkor Barcelonában elzarándokolok a Sagrada Familia-ba, veszek egy belépő-búcsú-cédulát, és elrebegem a hálámat.

Jó, tudom, ilyesmit általában azzal a feltétellel szoktak vállalni az emberek, hogy ha épségben leszállnak, de ez most kivételes helyzet volt, be kellett vállalnom…

Aztán később rájöttem, hogy úgy is csak akkor tudom teljesíteni a fogadalmam, ha nem marad fenn a gépem, és akkor teljesül az általános elvárás is…

Szóval, gyanús lettem. Utolsó pillanatban esek be, fémesen is hangzok, itt kérem, alaposabb vizsgálat szükségeltetik… Nesze neked 3 perc!

Végig tapogattak komótosan a bokámtól a fülem botjáig: semmi. Na, akkor még egyszer. Közben jön a csomag-röntgenező kolléga, hogy abba a kis sárga szatyorba belekukkantana egy kicsit (amit épp az előbb vettem ki a súlycsökkentés miatt a tengerészzsákomból). Csak tessék… És egyből előhúz egy naptejet, meg egy félliteres kólásüveget, benne átlátszó folyadékkal… Jézusom, a pálinka! Amit gondosan a feladandó csomagba pakoltam eredetileg, hogy el ne vegyék…

Szégyen ide vagy oda, de kicsúszott a számon az „b” betűvel kezdődő két szó, ami nem a "ternigettét” volt. Azonnal tudtam, hogy most látom utoljára a tüzes vizemet, és sajnos, nem azelőtt, hogy bekerülne a szervezetbe.

-Csak maximum 100 ml folyadékot lehet felvinni az utastérbe – kezdte a tényállás ismertetését, miközben a motozó kollégája a vádlimat masszírozta folyamatosan. Persze, ki az a hülye, aki egy deci pálinkát visz másfél hónapra, gondoltam.

Lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a farzsebemben lévő nedves kendő tasakjának belső fémborítása okozhatta a riasztást. Javasoltam, hogy kiteszem, és újra átmegyek a kapun - hogy haladjunk – de motozó kolléga átlátott a szitán (a csali kendőt megtalálja, a fegyvert meg aztán felviszem) és nem engedett sehova addig, amíg alaposan meg nem győződött személyesen arról, hogy semmilyen tiltott tárgyat nem hordozok magammal.

A váróban a büfé már bezárt, de a gép utasainak a fele még beszállásra várakozott, így megnyugodva csatlakozhattam hozzájuk. Hű, ez csak egy hajszálon, meg a hölgyek jóindulatán múlt. Az volt a legszebb az egészben, hogy nem is tudtam, hogy késésben vagyok. Egy pillanatig se aggódtam, nem siettem, csak az üres pultok előtt döbbentem rá, hogy itt valami nagy baj van… 

A gép szárnyait jégmentesítették és már startoltunk is Barcelona fele

Gyuri - a Pinta kapitánya – szilveszter előtt hívott fel, hogy velük tarthatnék a Zöldfoki szigetektől akár az Adriáig is, a fölkerülő útjuk befejező szakaszán. Kétszer hajóztam már vele a Pintá-n, először Dániától Lisszabonig 2017 áprilisában (https://balajaazoperencian1.blog.hu), majd októberben az Adriáról a Kanári-szigetekig (https://balajaazoperencian2.blog.hu), amikor elindultak életük nagy kalandjára, a földkerülésre. Gyors otthoni egyeztetés után igent mondtam neki, és most jött el a pillanat, hogy elindulhassak a Zöldfoki-szigetekre. Egy honlapon folyamatosan nyomon követtem az útjukat (https://my.yb.tl/Pinta), és láttam, hogy tegnap este horgonyt vetettek Praia-ban. Ezen a napon csak 2 átszállással lehetett eljutni a volt portugál gyarmatra, így olyan megoldást kerestem, ami közvetlenül itthonról, Debrecenből indult.

A Wizzair járatával a Balatontól délre repültünk Szlovénia irányába, így láthattam a Sió-csatornát is, amit most decemberben hajóztunk végig. (https://balajaazoperencian3.blog.hu)

Barcelona

8.55-kor landoltunk Barcelonában, és az utólag feladott tengerészzsákom is megérkezett. Igaz elszakadt szíjakkal, és az eredetileg gondosan elcsomagolt pálinkám nélkül, de legalább itt van velem.

17.45-kor indul Lisszabonba a következő gépem – arról véletlenül se akartam lekésni – és komolyan számolgattam, hogy belefér-e addig az időmbe, a Sagrada Familiai zarándoklatom. Eredetileg is fontolgattam egy látogatást – gondoltam meg kéne nézni, még mielőtt ripsz-ropsz befejezik az építését – de így a reggeli fogadalmam kötelezővé tette számomra a kűrt, még ha több izgalomra ma már nem is vágytam.

Még épül, semmi pánik...

Rögtön meg is kezdtem a búcsúcédulák felvásárlását, ugyanis 20 € fizettem, a két csomagom megőrzéséért, majd a reptéri busszal és két metrójárattal sikeresen eljutottam a lassan 100 éve épülő katedrálishoz. A metrójegyet az automatából is meg tudtam venni, amik - minden híreszteléssel ellentétben – még nem arab nyelven üzemelnek… Közben Gyuri felhívott egy ismeretlen, zöldfoki-szigeteki számról, és érdeklődött, hogy merre járok. Megkért, hogy hajnali egykor, amikor megérkezem Praia-ba, ne menjek a lefoglalt szállásomra, hanem taxizzak egyből a kikötőbe - kijönnek értem a dingivel a partra -, mert azonnal indulni akar erről a helyről, egy percet sem akar tovább maradni. Elmondta, hogy tegnap este kirabolták őket a horgonyon álló hajójukon, nem túl messze a vízi rendőrség épületétől. Három rosszvágású bennszülött úszott be hozzájuk a partról, észrevétlen felmásztak a hajóra, majd nagy csatakiáltással - késekkel hadonászva - lerohanták őket a hajó belsejében… Átkutattak mindent, elvittek pár száz eurónyi készpénzt, telefont, kamerát, de őket szerencsére nem bántották (bár meg akarták kötözni őket). Szóval siessek nagyon… Így hát lemondtam a praia-i érkezésem utáni hálaadó zarándoklat tervéről is, meg a lefoglalt szállást is.

Na, ez is jól folytatódik… Úgy elméláztam, hogy majdnem elfelejtettem kiszállni a megfelelő metróállmáson.

Végig álltam a sort a Sagrada Familia jegypénztáránál, leszurkoltam 32€-t a búcsú-belépő-cédulámért, és megcsodálhattam - a többi pár száz turistával együtt - a hatalmas belmagasságokba szökő oszloperdőt.

Épp időben érkeztem, mert majd csak 7 év múlva – Gaudi halálának 100. évfordulóján - tervezik a katedrális felszentelését, az építkezés befejezését. 172,5 méter magas lesz majd az akkorra elkészülő központi torony.   

Már 13 órára vissza is értem a reptérre, kiváltottam a csomagjaimat és átbuszoztam a másik terminálra. Megröntgeneztettem újból a farzsebemet: most már tiszta voltam, mint a ma született bárány, bebocsájtást nyertem.

Landolás előtt, Lisszabon fölött

A lisszaboni átszálláskor ismét tudtam telefonon beszélni Gyurival, mondta, hogy átálltak egy kicsivel arrébb, a Maritime police elé, ahol egy hosszú, fából készült móló vezet be az öbölbe. Oda majd ki tudnak jönni értem a dingivel, csak telefonáljak, meg siessek nagyon, mert nem érzik biztonságban magukat.

Gond nélkül feljutottam a portugál légitársaság praia-i járatára is és a repülőn a vészkijárat előtt kaptam helyet, óriási lábtérrel. Mekkorát fogok aludni gondoltam, de aztán annyit járt az agyam a rabláson, meg azon, hogy hajnali kettőkor kiraknak a taxiból egy sötét kikötőben, ahol nem csak, hogy rablók járhatnak, hanem pár órája jártak és raboltak is, na, hát ez a gondolat sok minden volt, csak megnyugtató nem. Elhatároztam, hogy megkérem majd a taxisofőrt, maradjon ott amíg nem jönnek értem a hajóról – addig nem fizetem ki – gondoltam, legfeljebb majd ő ver meg a végén. A pénzemet több helyre szétszortíroztam (jutott a cipőmbe is), az útlevelet és a személyigazolványt külön helyre raktam, próbáltam felkészülni a legrosszabbra. Na, így tessék jót aludni egy repülőn…

Landolás közben felismerni véltem az öblöt - az ablak előtt elsuhanva -, és még a két vitorlást is láttam egy pillanatra. Ott vannak akkor ahol gondoltam, most már csak oda kell majd eljutnom valahogy…

Leszállás után vagy egy órát álltam sorban az útlevélellenőrzésnél, Gyuri kétszer is hívott közben, hogy hol vagyok már. A másik sor, ahol a helyi lakosok léphettek be, időközben elfogyott, egy idősebb európai úr volt az utolsó, ezért egy óvatlan pillanatban átsettenkedtem mögé. Megkérdeztem, honnan jött. Francia volt, ezért megnyugodtam, ha őt beengedik, hátha engem se toloncolnak vissza. A másik sorba. Ő is megkérdezte, hogy honnan jöttem, aztán a második kérdése rögtön az volt, hogy hogy állunk Orbánnal… Őszintén válaszoltam, de már nem volt időm visszakérdezni, hogy mi van Macron-nal, mert sorra került. Aztán máris jöhettem én, egy további, jó 20 perc várakozást megspórolva.

Itt a nyakamba sóztak egy búcsú-vízumot 32 €-ért, holott január 1 óta vízummentesen léphetnénk be. Nem reklamáltam, siettem volna, inkább vezekeltem tovább a hajnali bűneimért.

A reptérről kilépve az első taxiba bevágtam magam, és megbeszéltem a sofőrrel, hogy ő nem tud angolul, én meg portugálul. Megmutattam neki a telefonomon az elmentett képernyőképet, a műholdas felvételt arról az öbölről, ahol a Pintá-nak kell lennie, de látszott rajta, hogy nem nagyon tud a térképpel mit kezdeni. Próbálta bökdösni a telefonom érintőképernyőjét, hogy hátha elindul a navigáció, de tisztáztuk, hogy „No internet” a telefonomon, és induljunk, irány a „Porto, a Maritime Police”. Ezt értette legalább, én meg tudtam, hogy az annak az öbölnek a szélén van, ahol a Pintá-nak kell horgonyoznia.

Megállíttattam a kereskedelmi kikötő után a tengerparton, és kiszálltam a sötétbe, de hiába meresztgettem a szemem, egy szem vitorlást se láttam, nem hogy kettőt. A fenébe, elnéztem volna az öblöt? Pedig fentről láttam őket… És hol van akkor a „Maritime Police”? Az öböl túloldalán, oda mutogatott. Na, gyerünk akkor oda, bár nem igazán bíztam benne, hogy onnan többet látunk majd.

Befordultunk egy rissz-rossz házikó udvarára, kiszálltam, kibaktattam az omladozó BETON mólóra, és végre megpillantottam a Pintá-t. Régen örültem ennyire egy hajó láttán… Közben előbújtak a rendőrök is, megbeszéltük kihez jöttem, az egyik rendes volt, ki is jött velem a móló végére, de szerintem inkább csak azért, hogy bele ne essek a sötétben, az omladozó móló végén lévő óriási lyukakba. Ott kurjantottunk a Pintá-nak - Gyuriékat láttam a fedélzeten - meghallottak minket és már motoroztak is ki értem.

Lecipekedtem a sötétben a móló melletti homokos strandra, és nadrágot feltűrve, cipőt, zoknit levéve behurcolkodtam a partra ért dingibe. A parton őgyelgő, segíteni akaró sötét alakot elhessegetve vízre toltuk a csónakot, beszálltunk, és kimotoroztunk a horgonyon álló hajóhoz.

Megérkeztem, nincs mese, itt vagyok szerencsésen. Küldtem haza egy sms-t, hogy ne aggódjanak.

A Pintá-ra felmászva úgy éreztem magam mintha az egri vár tornyába érkeznék, a török ostrom szünetében. Mindenhol ütő- és vágószerszámok feküdtek szanaszét, kalapács, és nehéz winch-karok, valamint csáklya végére ragasztószalagozott konyhakés, már csak a vértócsák hiányoztak, illetve dehogyis hiányoztak! A dingit gyorsan felhúztuk a fedélzetre (mint egy ostromlétrát), és itt már mertük egymást üdvözölni. A parton csak igyekeztünk a bepakolással, vízre tolással, mint Cook kapitány a bennszülöttek gyűrűjében. Gyorsan bedobtunk egy welcome drinket – Gyuri elmesélte később, hogy csodálkozott is, hogy nem húztam elő a pálinkám - és már húztuk is fel a horgonyt, hogy azonnal indulhassunk.

Beszólt rádión a Maritime police-ra, hogy indulunk Mindeloba, azok meg jó utat kívántak nekünk. Kimotoroztunk az öbölből, majd nyugatra fordultunk, hogy arról kerüljük meg a Santiago szigetet.

Közben Gyuriék elmesélték a támadás történetét, abban megegyeztünk, hogy végül is szerencsésen megúszták sérülés nélkül a dolgot, és a kár sokkal nagyobb is lehetett volna, ha profik teszik tiszteletüket náluk. Végül eldöntöttük, hogy milyen sorrendben vezessük a hajót az éjszaka további részében és mivel szerettem volna lehetőleg egyhuzamban egy jót aludni, és ők is fáradtak voltak, ezért bevállaltam, hogy reggel 6-ig én leszek majd ügyeletben. Gyuri felajánlotta, hogy fenn alszik mellettem a kormányállásban, hogy kéznél legyen, ha valami segítség kéne. Aztán fáradság ide vagy oda - gondolom felspannolták az izgalmas események – nem bírt elaludni, így egy jó ideig beszélgettünk még az éjszakában.  

Reggel 6 óra fele már kezdtem rendesen elpilledni, több mint huszonnégy órája vagyok talpon...

Mondják, hogy a nap 24 órából áll, és még ott van az éjszaka is, hát ez most nem igazolódott be…

2019,02.19 Kedd

2. nap, délig 59 tmf (Log 12.133 nm)

Úton két zöldfoki sziget közt

Kialudtam egész tűrhetően magam, bár amint kiértünk a Santiago sziget takarásából az északkeleti passzátszéllel megérkeztek a hullámok is, és igen dülöngélős, hullámvasutas lett az álmom. Behúzódtam a lee oldalra, ahová lejtett az ágyam, a falnak vetettem a hátam és aludtam, mint a cápabőr.(Hasonlít a bundához, csak tengeren így mondják…)

Ez az első nap a tengeren 11 óra fele kezdődött nekem, amikor felkeltem.

Egész nap éreztem, hogy megvan még a gyomrom, hol lejjebb, hol kicsit feljebb, de végül is minden maradt a helyén, még a Zsófi által ebédre készített, és általam bekebelezett zöldbabfőzelék is, a tükörtojássokkal egyetemben. Azért nem sokat tartózkodtam a hajó belsejében - jobb a békesség - nem kell felébreszteni az alvó róka komát…

Ebéd után jót beszélgettünk, és egy épület beázási probléma megoldására kerestük közösen a megoldást, lévén mindhárman szakmabeliek vagyunk. Aztán késő délután – felváltva - rápihentünk még egyet az éjszakára.

Este 8-tól éjfélig én voltam őrségben. Gyönyörű telihold volt, alig látszottak a csillagok

Próbáltam a tegnapi eseményeket laptopra vetni, de szél rendszeresen bekavart, foglalkoztatott. Hol legyengült és lobogtatta a vitorlákat, hol beerősödött és akkor megint reffelnem kellett.

Azt szerettük volna, hogy másnap reggel 8-9 körülre érjünk a Sao Vicente szigetén lévő Mindeloba, ahol a szigetcsoport egyetlen marinája üzemel. Éjfél után fél egykor elmentem aludni, és félálomban ismét regisztráltam, amikor beértünk a Sao Vicente sziget árnyékába, felegyenesedett a hajónk és elcsendesedtek a hullámok.

Utunk a Zöldfoki szigetek közt

2019.02.20 Szerda

3. nap, 101 tmf (160, Log 12.234 nm)

Mindelo-ban

Reggel Gyuri ébresztett a megbeszéltek szerint, mert már közeledtünk a kikötőhöz.

Napfelkelte Sao Vicente előtt

Horgonyzó teherhajók, vitorlások, illetve zátonyra futott hajóroncsok közt navigáltunk be a marinához. Egyből a móló végén lévő benzinkúthoz álltunk és teletöltöttük üzemanyaggal a Pinta tartályait. Gyuriék beszéltek a Le Aum nevű portugál yacht tulajdonosával, akik pár nappal korábban érkeztek ide, és ma már indultak is tovább a Kanári-szigetek és Portugália felé, hogy elcsípjék azt az időjárási ablakot, ami kedvezőbb szelekkel kecsegtet.

Behajózunk Mindeleo kikötőjébe

Elgyalogoltunk bejelentkezni a Martime police irodájába, feltöltettünk egy üres gázpalackunkat, majd béreltünk egy kisautót, egy KIA Picanto-t a holnapi sziget-felfedező körutunkhoz.

Marina Mindeleo

Megyünk bejelentkezni a Maritime Police-hoz 

Végül kis városnéző sétára indultunk, bejártuk a piacot, a központot, vettünk képeslapot, bélyeget, egy étterem sarkában pedig találtunk egy kis Tourist-Info sarkot, ahol kikérdeztük a hölgyet a sziget látnivalóiról.

Főleg szép strandokat és vulkáni hegyeket ajánlott - amit az átlag turisták keresnek - illetve figyelmünkbe ajánlotta a legmagasabb hegycsúcsot is, ahová még autóval is fel lehet jutni.

A palota

Mindelo-i utcakép

A hangulatos wifis vacsora helyszínéül (a gyertyafényes helyett), egy emeleti éttermet választottunk a tengerparton, ahonnan gyönyörű kilátás tárult a Mindelo-i öbölre és a szemközti hegygerinc - ég felé néző - emberi arcot formázó szirtjeire.

Naplemente Mindelo-ban

Látjátok az égre néző arcot, amit a hegycsúcs formál?

A wilághálón tudtunk beszélni szeretteinkkel, ismerőseinkkel, majd jóllakva visszatértünk a hajóra és lepihentünk.

2019.02.21 Csütörtök

4. nap, 70 km

A Zöld fok keresése

Reggel átvettük a bérelt piros autónkat, és rögtön tankoltunk is bele, mert csak nyolcadig volt benzin a tartályában. Először leadtuk a mosodában a ruhákat, majd elindultunk a legmagasabb hegy felé. 

Meg kellett állapítanunk, hogy nem csoda, hogy nem tudnak tájékozódni a térképen, mert az információs irodában vásárolt páldányunk, olyan elnagyolt, vázlatos volt, utakat ott jelölt ahol nem voltak, ahol meg vezettek, ott sivatagot jelzett. Állítom, ha a kalózok elásott kincsét is jelölnék rajta, a büdös életben nem találná meg senki, maximum véletlenül.

Sao Vicente sziget térképe

Macskaköves szerpentin úton kanyarogtunk egyre feljebb – amit szerintem még a portugál gyarmatosítók építtethettek - néhány kecske-útonállót félrehessegetve.

A hegytetőről - majdnem azt írtam, hogy - nagyon klassz kilátás tárult elénk, valójában csak egy kopár, sziklás, sivatagos tájat láthattunk minden irányban az óceánpartig. Akármerre is néztünk, itt nem láttunk egyetlen egy zöld fokot sem. Tuti, hogy a sziget névadói vagy nem itt szálltak először partra, vagy nagyon is tréfás kedvükben voltak, és jó marketinges fogással, vonzó nevet találtak ki a korona számára. 

Hol is van az a Zöld fok?

A hegy tetejét egy katonailag őrzött híradástechnikai objektum foglalta el sok nagy antennával, de az egyik őr, kívül körbekísért minket, és készségesen elmutogatta, hogy mi merre van a szigeten. Elárulta, hogy mindig csak jobbra kell fordulni - mint bizonyos labirintusokban -, és akkor körbejárjuk a szigetet, és a végén simán visszatalálunk Mindelo-ba.

A háttérben Mindelo

Óvatosan leereszkedtünk a hegyi utakon az óceán partra, az egyik melegen ajánlott beach-re, a Baía das Gatas-ra. Hoztunk ugyan fürdőruhát magunkkal, de mivel több kóborkutya volt a strandon, mint fürdőző, közös megegyezéssel elhalasztottuk a merítkezési procedúrát.

Dogy Beach (Foto: Rédly Zsófia)

Ezután a sziget keleti csücske felé vettük az irányt. Elhaladtunk – egy valaha szebb napokat megélt –putri szerű halásztelep mellet, és több kopár, tengerfelé lejtő völgyet kereszteztünk, melyek oldala tele voltak fekete lávagörgetegekkel.

 

Többször megálltunk az óceán parton, hogy megcsodáljuk annak kékségét, és a fekete láva hegyek lábainál a tenger és a szél által feltorlaszolt hófehér homokdűnéket. Láttunk egy valahonnan, messziről idesodort zöld jelzőbóját, és kis halászvitorlásokat az óceánon kint haladva.

Itt most jó képet kellet vágnom. Sikerült? 

Végül az országút elfordult a tengerpart mellől és egy kisebb sivatagos területen, két vulkáni kúp között vezetett Calhau fele. Az út mellett egy nagyobb terület kerítéssel volt elzárva, ami olyan sólepárló telep félének nézett ki. Calhau-t egy kisvárosnak gondoltam, de végül is csak 20-30 házból állt az óceán parton, voltak közte újabbak is. Elsétáltunk a település széléig, ahol a vulkáni hegyből egy jó 5-6 méter vastag réteg valamikor becsúszott az óceánba.

Visszatérve megnéztük a színes hajóikkal partra ért halászokat, akik a zsákmányt szortírozták, illetve néhányan már meg is kezdték a halak tisztítását.

Ebédelni a kis település szélén álló, egyetlen étterembe mentünk, a „Hamburg”-ba, ami úgy nézett ki, mintha El Paso-ban lennénk a vadnyugaton. Érkeztünkkor egy fia vendég nem volt a helyiségben, leültünk volna az egyetlen megterített asztalhoz, de udvariasan figyelmeztettek, hogy az már le van foglalva. Aztán valahonnan el kezdtek szállingózni a vendégek, és mire befejeztük a bőséges ebédet, megtelt szinte az összes asztal, és már nem csak a mi kis piros autónk parkolt a tornác előtt.

A Hamburg étterem

Következő úticélnak egy vulkáni hegykúpot néztünk ki, de az általunk választott sziklás földút egyre meredekebb és köves lett, és amikor már többször is nagyot koppant az autónk alja, megálltunk, visszatolattunk egy helyre, ahol meg tudtunk fordulni, és jobbra tartva elindultunk Mindelo felé.

 Utunk, a továbbiakban egy kiszáradt folyóvölgyben vezetett, ahol kisebb oázisokban öntözéses gazdálkodást, zöldségtermelést folytattak. Nagy víztároló ciszternák mellett, szélkerék által hajtott vízpumpák működtek, ami az öntözést tették lehetővé.

Az oázisokat elhagyván, újabb sivatagos terület következett, aminek a közepén egy hosszú elnyújtott fehér épület látszott, előtte parkoló területtel. Ahogy közelebb értünk, mintha kék csúzdák emelkedtek volna ki belőle. Mi ez, Fata Morgana vagy zöldfoki délibáb járatja a bolondját velünk? Végül minden kétséget kizáróan el tudtuk olvasni a feliratot: Aquapark.

A sivatagban.

Nem tréfa, ez kérem, hanem száraz tény. Üresen ásítozott, mint a Magyarországon fejlesztési támogatásokból épülő – vendégeket sosem látott - panziók, kastélyok. Ha otthon látnám, biztos lennék benne, hogy EU-s forrásokat vontak be, e marhaság fejlesztésébe, de ITT?

Aquapark a sivatagban. És még lejt is...

Egy - a térképen létező rövidítő úton - át akartunk vágni a reptérre vezető főút felé, de lassan a földút is elfogyott a kerekeink alatt, és olyan bozótos területre értünk, ahol sötétedés után már nektek sem ajánlanám, hogy járkáljatok. Többször visszatolattunk, más irányt választottunk - mint a Párizs-Dakar versenyen – és végül Mindelo-ban kötöttünk ki, biztos mindig jobbra fordultunk.

Ipari park (Foto: Rédly Zsófia)

Minthogy kora volt még a délután, elautóztunk a repülőtér fele – egy első rangú aszfaltozott úton – de egy poros kis falun kívül, semmi más érdekeset nem találtunk a közelében, a tengerparton. Helyi férfiak tébláboltak az utcákon, az óceán partján, na, nem itt fogunk joggingolni, az biztos… A repülőtér épülete viszont új és modern volt - szebb mint a debreceni – el kellet ismernem. Viszont közel se biztos, hogy az elkésőket itt is beengedik…  

Airport Sao Vicente (Foto: Rédly Zsófia)

Hazafelé, Mindelo előtt, elhaladtunk jó pár, a part közelében zátonyra futott hajó mellett, kiváltottuk a mosodából – az immár – tiszta ruhákat, ágyneműket, jól bevásároltunk, a következő kéthetes szakaszra, és végül beültünk egy tengerparti bárba, ahol elszopogatunk pár Caipirinha koktélt, ha már ilyen olcsón, 600 Ft-ért mérték darabját.

Partra sodort görög hajó a Mindelo-i öbölben

Olyan 70 km-t autóztunk összesen, bejártuk a sziget nevezetesebb pontjait, én nem láttam olyasmit, amiért feltétlen el kellene ide jönni, pedig azt írják, hogy Mindelo a szigetcsoport legszínesebb,  legpörgősebb városkája. Nem tudom, mit lehet itt egy hétig csinálni, hacsak nem az Aquaparkban a medencék szélén napozni. Persze, csak ha nyitva van…

A hajóra hazatérve, becűgöltük a vásárolt, dolgokat, majd a laptopommal visszakocogtam a marina tengerparti bárjába ahol jó wi-fi volt. Skyp-oltam az otthoniakkal, feltöltöttem a blogomba az első napok történéseit, képeit, és közben - szigorúan csak álcázásul - rendeltem pár Caipirinha koktélt.

Mert ugye, nem csak a majdani öregek mondogatják ma, hanem óceáni vitorlázók is:

„Egy fontos dolog van az életben, csak wi-fi legyen, meg egészség…”

2019.02.22 Péntek

5. nap, 0 tmf ( Log 12.234 nm)

Indulunk a Kanári szigetek fele

Reggel elautóztunk a kapitányságra kijelentkezni. Megkaptuk a kiléptető pecsétünket - 24 órán belül el kell hagynunk az országot - majd leadtuk a bérkocsinkat, a kis piros KIA Picanto-t.

Aztán a piac fele vettük az irányt, ahol gyümölcsöt, zöldségeket és tojást vásároltunk. Érdekes volt megfigyelni, hogy volt aki tollal írta a vételárat a tenyerére, és volt aki egy tabletet húzott elő a szoknyája zsebéből, s annak számológépébe pötyögte be a fizetendő összeget…

Az utcán, a járdán is árultak kosarakból, talicskáról zöldséget és halat, aztán egyszer csak összekapkodták a portékát, és pár sarokkal odébb álltak, mert messzebb jött egy rendőr-járőrpáros, akik láthatóan nem zavartatták magukat, hozzászoktak már ehhez az össznépi társasjátékhoz.

A hajóra visszatérve - indulás előtt - Gyuri még le akarta mosni a fedélzetet, és olajat szeretett volna cserélni a motorban.

A mólónkon lévő vízcsapból - a bejelentkezéskor kapott mágneskártyánkra feltöltött összegért - 100 liter vizet tudtunk vételezni, és azzal csak a hajónk felét moshattuk le a sótól. Az irodában 8 euróért vettem még 400 liter vizet, amiből befejeztük a fedélzet mosását, a többit pedig a Pinta víztartályába töltöttem.

Az olajcsere jóval tovább tartott, mint szerettük volna, mert a tölcsérből nem csak a nyílásba folyt az olaj, hanem bőven mellé is, a takaróelemek alá, amit már csak a motor az indítása után vettünk észre. A motorblokk oldalán folyt lefelé az olaj, és jó időbe telt, míg megfejtettük, hogy honnan jöhetett. Aztán meg lehetett letakarítani…

Zsófi addig a helyére pakolta a vásárolt dolgokat, és szépen kitakarított odabent, mint Hófehérke.

Utána felszereltük még kis viharorrvitorlát tartó előre merevítő drótot, hogy ne a hullámzó tengeren kelljen majd ezzel kínlódnunk. Jól meghúztuk a csavarokat, hogy véletlenül se lazulhassanak ki. Arra gondoltunk, hogy ezzel a kisebb narancsszínű viharvitorlával hátha jobban tudunk majd egy erősebb széllel szemben kreuzolgatni, mint a jól betekert génuával.

Mire mindennel végeztünk délután lett. Eredetileg akartunk még pár dolgot vásárolni, de már egyikőnknek se volt hozzá igazán kedve, meg meg is éheztünk rendesen. Beültünk a marinához tartozó tengerparti Floating Bar-ba, összedobtuk és -számoltuk a megmaradt pénzünket, és kikalkuláltuk, hogy mindenkinek jut belőle még egy étel meg egy ital.

Miután elfogyasztottunk mindent és kifizettük a számlát, összekapartuk még az összes aprópénzt is, és még mindig maradt  3 koktélra való. Ide vele!

Közben interneteztünk, megnéztük a szél előrejelzést, és a neten beszéltünk még az otthoniakkal az indulás előtt. Zsófit elküldtük - dehogy küldtük, csak felvetettük - hogy ő biztos ügyesebben tudná visszaszerezni a 20 € kauciónkat a belépőkártyákért a nagy néger recepciósnál, anélkül, hogy még egy plussz napot kifizettetnének velünk – ahogy korábban már belengették - amiért a reggeli indulás helyett délutánig maradtunk.

Hogy-hogy nem, még mindig maradt egy italra való pénz, úgyhogy megrendeltük és megittuk azt is.

Furcsán hangzik - mert rólunk, rendes emberekről van szó - de jó tengerész módjára addig ültünk a parti kocsmában, amíg az összes helyi pénzünket el nem ittuk. Közben otthon meg nem értették, hogy mi lehet velünk, miért nem mozdul a jelünk, pedig ma indulni akartunk. Mi előtt szó érné a hajó elejét – jelzem - csupán a praktikum vezérelt minket a takarékosság jegyében, hogy ne vesszenek kárba a megmaradt zöldfoki szigeteki escudoink. A rosszmájúak mondhatnák, hogy vehettünk volna képeslapot vagy tejet, de ez nem úgy van. Kocsmában nem árulnak egyiket sem, a hajónk meg bármelyik pillanatban indulhatott, és véletlenül sem akartunk lemaradni…

Így aztán pontosan bele tudtuk magunkat élni a régi tengerészek helyzetébe, akik szintén elitták az utolsó helyi pénzegységeiket, nehogy kárba vesszenek… Mit is tudtak volna vele kezdeni, egy másik országban…

A pénzünk végül az utolsó escudoig elfogyott, és akkor a kapitány hirtelen kiadta az utasítást az indulásra.

Ugye mondtam… bármelyik pillanatban indulhattunk…

Indulás előtt még megkértem Zsófit, hogy készítsen rólam néhány sztárfotót a Hajú-Bihari Napló számára. Nem volt könnyű dolga, ugyanis hozott anyagból kellet dolgoznia, de azért sikerült egy jó képet kiválasztani a pár ezerből. Édesapám kérésére készíttettem a felvételt, aki jó pár évtizede a Napló előfizetője, és így másodkézből én is értesülök az érdekesebb helyi dolgokról, még ha pár nap késéssel is.

A naplementében kihajóztunk a Mindelo-i kikőtőből, elbúcsúztunk az óriási kőarctól, aki ránk se nézett, továbbra is csak az eget bámulta szótlanul. Most jöttem rá, hogy Lilliputban voltunk, és Guliver az, aki itt kövesedett meg, itt pusztult el rútul, amikor megkötözték. Swift mindenben tódított, ráadásul Guliver volt az óriás, és normál mindeloiak a liliputi emberkék. Nem volt semmi happy-end, az egész egy swifti, hollywood-i maszlag, csak én egyedül jöttem rá erre eddig… De most már Ti is tudjátok a kegyetlen igazságot!

Kint a nyílt vizen, a viharorrvitorla felszerelésekor derült ki, hogy nem a megfelelő ponthoz rögzítettük az előremerevítő drótját, így azzal kezdhettük – amit el akartunk kerülni – hogy a hullámzó tengeren fel-le táncoló hajóorrban, a felcsapódó hullámpermetben szerelhettük le az egészet, majd helyesen  vissza. Közben hálásan gondoltunk az előrelátó önmagunkra, hogy milyen jól meg is húztuk azokat a fránya csavarokat…

Viharorrvitorla felszerelése (Foto: Rédly Zsófia)

Utána - már félig bőrig ázva - felszereltük és felhúztuk a kis viharorrvitorlát, és végre hátra dőlhettünk, nézhettük az eredményt.

Ami siralmas volt.

Még két óra múlva is ott kreuzolgattunk a sötétben, a két sziget között.

Ez így, egy kalap jókívánságot se ér, szedjük le! Mentőmellényben, kipányvázva, fejlámpákkal felvértezve másztunk előre Gyurival a sötétben, leszedtük a viharorrvitorlát és ledobtuk a kabinba. Ott nagy nehezen összehajtogattuk, és visszaraktam az az orrkabinban lévő ágyam alá. És akkor lehetett szusszanni egyet. Éjfélig még én voltam őrségben, a hajó szépen ment magától, aztán Zsófit ébresztettem, hogy váltson.

2019.02.23 Szombat

6. nap, délig 77 tmf (237, Log 12.311 nm)

Termékbemutató az óceánon

Reggel úgy éreztem magam, mint a ruhák egy hullámvasúton lévő mosógépben. A hajóorrban lévő kabint egyedül birtokolom, így mindig arra az oldalra tudok gurulni, amerre dől a hajó. Tökéletes a 4D-s hatás, a hullámok qaudroban csapkodták, lögybölték körülöttem a vitorlásunk oldalát, alját, illetve tekergették a hajót hol jobbra, hol balra, mint a mosógép dobja teszi. Mint hogy széllel szemben haladunk, a hullámok is gyorsabban jönnek elölről, ami azt jelenti, hogy 2 másodpercenként ágaskodik fel a hajó orra a hullám tetejére, majd zuhan le 1-2 métert, és csap bele a habokba. Közben meg friss tengeri szél fúj a képedbe, a kabintetőn lévő szellőzőnyílásból, és a jobbra, balra lengedező kabátok látványa garantálja, a hibátlan 4D-s érzetet.

8 óra előtt másztam ki a mosógépem dobjából, és pár pillanatig még akklimatizálódnom kellett a végtelen óceán látványához. Mögöttünk, nagyon haloványan, még éppen kivehető volt Santo Antao magas hegyeinek körvonala a reggeli párában, de egyébként csak víz és víz. Bocsánat, tenger ameddig a szem ellát. A tanfolyamon ez volt az egyik főtétel. Víz a csapból jön, meg a folyókban lehet, de mi TENGEREN hajózunk - maximum az óceánon - és a tengerbe esik bele az, aki nem elég óvatos.

Hajnali 4 óta motorral haladunk, mert a szél annyira, legyengült, hogy be-beestek a vitorlák.

8 óra körül, velem együtt felébredt a passzátszél is, így ismét vitorlát tudtunk húzni, és a 15 csomós északkeleti szelet szorítva, teljes vitorlázattal robogtunk tovább észak felé.

Ebédre a Szabi által korábban fogott barrakuda szeleteket sütötte meg Gyuri és Zsófi, amit rizzsel és párolt sárgarépával tálaltak. Sokkal finomabb hal volt, mint amit a parti éttermekben ettünk.

Délután rögtönzött termékbemutatót tartottam, és megmutattam nekik a szabadalmazás alatt raklapőr találmányomat. Nagyon örültem, hogy ők is látnak benne fantáziát, sokat beszélgettünk a magyarországi megvalósíthatóságáról.

https://raklapor.hu/

A 17 órai gin-tonic helyett Zsófi készített mindannyiunknak egy jeges Pinacolada koktélt, még mielőtt az összes fehérrumot szárazon megisszuk.

2019.02.24 Vasárnap

7. nap, 138 tmf ( 375, Log 12.449 nm)

Deja vu érzés

Éjfél óta ment a nagyhajós „mosógép”, rázott, forgatott bugyborgott – na, ilyenkor kérdezi meg magától az ember, hogy mi a fenét keresek is itt – ráadásul hajnali négy körül, még a kabinban is érezhető volt, ahogy változott, erősödött a szél, jobban megdőlt, begyorsult a hajó. Nőtt a hullámvasutazás amplitudója, ami a csúcsok tetején „palacsinta dobálással” is kiegészült, ahol ezúttal én voltam a palacsinta. Szabályosan felemelkedtem néha az ágyról, és ha nem akadályozott volna a pokróc, akár meg is fordulhattam volna a levegőben… Na, ez már távolabb van a pihentető alvástól, mint Makó a Zöldfoki-szigetektől, úgyhogy kimásztam a forgódobomból, hátra kapaszkodtam a konyháig és ittam egy kis vizet. A szél 15-ről 20 csomósra erősödött, hajónk sebessége pedig 8-10-re nőtt, ez volt az erősebb hajómozgás oka. Mire hátra értem, hallottam, hogy Gyuriék bereffelik az orvitorlát, egyből helyreállt a világbéke, a hajónk a szokásos 6 csomó körüli sebességre lassult, szinte felegyenesedett, és már nem vágtázott a hullámok hátán olyan vadul.

Minthogy hajnali 4-ig tart a pihenőidőm – akár aludhatnék is egyet, ha tudnék - ezért visszafeküdtem még egy kímélő programra…

Még reggel is bőszen liftezik a hajóorr, belecsap a hullámokba...

Ébredés után egész délelőtt olyan deja vu érzésem volt, mintha láttam volna már ezeket a hullámhegyeket, hullámvölgyeket és felhőket…

És akkor beugrott, hát persze, bő három évvel ezelőtt jártam már pont itt, amikor az Atlanti óceánon keltünk át a Karib tenger irányába, egy Nautitech Open 40-es katamarán vitorlással. Pont ezen a helyen. Akkor nagyon szomorú voltam, hogy nem láthatom – még csak távolról sem – a Zöldfoki szigeteket, de a kapitányunk hajthatatlan volt, és 70-80 mérfölddel a Zöldfoki szigetek előtt, nyugatra fordult az Indiák fele…

Most pedig itt vagyok ismét, láttam egy Zöldfoki szigetet - ami véletlenül se zöld – és kortyolgathatom az ott vásárolt üdítőket. Talán felfigyeltetek már ti is arra, hogy a Fanta nem ugyan olyan édes minden országban. Hol savanyúbb, hol egy kicsit édesebb. Hát úgy látszik, a zöldfoki szigetekiek nagyon édesen szeretik az életet és a Fantát, mert ezt már nekem is hígítanom kellet, aki három cukorral issza a kávét...

2019.02.25 Hétfő

8. nap, 123 tmf ( 498, Log 12.572 nm)

Keressük az optimális útvonalat a Kanári-szigetek fele

Ahogy ez a nap 00.00-kor elindult, az én is ügyeletem is megkezdődött. Az északkeleti szél 8-9 csomósra gyengült, amivel együtt a sebességünk is 3-4 csomóra csökkent, eljött az a pillanat, hogy bevontuk az egyetlen fennlévő orrvitorlát és motort indítottunk.

Alapesetben, ha hátulról vagy oldalról fúj a szél - ami szinte a Gyuriék teljes földkerülése során így történt – nincs semmi komplikáció, lehet nyílegyenesen a következő célra tartani. Ez a szakasz a Zöldfoki-szigetektől a Kanári-szigetekig, és aztán valószínűleg még tovább Gibraltárig is olyan terület, ahol az uralkodó szélirány pont velünk szembe fúj. Vagyis induláskor alaposan tanulmányoznunk kellet a szél előrejelzést, hogy a lehető legjobb, legrövidebb ideig tartó útitervet tudjuk kovácsolni.

A mihez viszonyítás végett elmondom, hogy 2015 novemberében - amikor az Atlanti átkelésen voltam - kb. 7 nap alatt tettük meg ezt a 860 tmf-es utat az ellenkező irányból, ami napi ca. 120 tmf-nek felelt meg. Ez, a kedvező hátszéllel illetve háromnegyed széllel történt.

Mindelo-ban megkérdeztük a mólón velünk szemközt kikötött belga hajó tulajdonosát, hogy milyen útvonalat javasolna a Kanári-szigetekre. Elgondolkozott, ”Hát ő elmenne az Azori szigetekig (negyed- illetve félszéllel) aztán onnan vitorlázna Gibraltárba vagy a Kanári szigetekre…” Ez olyan 1200+900 tmf lenne, legalább 18-20 napig tartana. plussz amennyit az Azori szigeteken töltenénk. Na, ennyi időt nem szánnánk rá, de nem mondott hülyeséget, mert aki nem akar a széllel szemben boxolni és van ideje, annak ez a logikus útvonal, mint ahogy Kolumbusz is minden alkalommal az Azori szigeteket érintve tért vissza az Indiákról.

Tehát a mi lehetőségeink:

1. Ha végig vitorlával kreuzolgatunk a széllel, hullámokkal szemben, legalább 1900 tmf-et kell hajóznunk - több mint két hetet, 16-18 napot - tekintve hogy csak maximum 55 fokra tudjuk megközelíteni a szembe jövő szél irányát.
2. Ha a végig akarnánk - a 15 csomós szél ellenében - motorozni, az azt jelentené, hogy csak 3-4 csomós sebességgel tudnánk haladni, mert a szembe fújó szél, és a hullámok 6 csomóról ennyire lassítanának le minket, magasabb üzemanyagfogyasztás helyett. Ez 10-12 napig tartana, de ennyi üzemanyagunk nincs is, „csak” 800 liter (ami azért nem kevés).
3. Az előző kettőnek a keveréke.

 A szél előrejelzésekben azt figyeltük meg, hogy várhatóan a 3-4. nap tájékán 6-9 csomósra gyengülhet a szél és utána pár napra, keletiesre is fordulhat az egyébként uralkodó északkeleti szél. Ez alkalmas lenne arra, hogy a gyengébb széllel szemben motorozzunk a jó irányba, illetve majd ha keletire fordul, akkor vitorlázzunk direkt Tenerifa felé. Ezt a 3. változatot választottuk, és reményeink szerint 8-9 nap alatt tesszük meg majd az utat a Kanári-szigetekig.

Ebből kifolyólag, eddig vitorláztunk, szorítottuk a 14-17 csomós északi szelet, és így is csak északi irányba tudtunk haladni, napi 120 – 130 mérfölddel.

Éjfél óta motorozunk a 9-10 csomós széllel szemben, nem dől a hajó, alacsonyak a hullámok, egész elviselhető a menet, kb. 5,5 csomóval közeledünk Tenerifa felé. Most úgy saccoljuk, hogy kb. március 3-ára, vasárnapra érünk majd oda, de ehhez még Neptunnak is lehet még pár keresetlen szava…

A gázpalackok Mindelo-i megtöltése óta Zsófi folyamatosan enyhe gázszagot érez a szekrényében. Ez nagyon nem vicces, sok yacht égett már le pillanatok alatt, ha a gáz berobbant. Ráadásul a gáz a hajó fenekében gyűlik össze észrevétlenül. Ma délelőtt, ezért Gyuri beszappanozta a gyanúsított palackot, de annak ellenére, hogy közelhajolva is enyhe gázszagot lehetett érezni, sehol nem képződött szappanbuborék, ami a gázszivárgásra utalt volna. A palackot végül a hajó végébe száműztük, a korláthoz kikötve.

Eddig Zsófi főzött változatos finomságokat a Gyuri segítségével, ma én vállaltam a marha-pörkölt elkészítését, lassan kezdenem kell…

Egész jól sikerült, amit az is bizonyít, hogy az utolsó falatig elfogyott, soha rosszabb marhapörköltet ne egyen senki az Atlanti óceánon!

Este fél 6-kor ismét fordult a szél, ezúttal észak-északnyugati irányból fújt, ami azt jelentette, hogy ismét kihúzhattuk a nagy orrvitorlát - aminek génua a becsületes neve - és ezúttal a balról jövő szelet szorítva vitorláztunk Mauritánia fele. Negyed órával később kiderült, hogy csak tréfa volt az egész, a szél legyengült és visszafordult az eredeti északkeleti irányba, vitorla le, motor be, és ismét pöfögtünk Tenerifa irányába. Este sikerült röviden az otthoniakkal beszélnem az Iridium műholdas telefonon, elképesztő ez a technika. Ahogy a kis szabó mester mondta az Eiffel torony láttán: Hihetetlen mi mindenre vagyunk képesek, mi mesterek…

Utunk során most, 21 órakkor láttuk az első hajót, illetve csak a fényeit. Már egy órával korábban feltűnt a jele a monitoron - hogy jön velünk szembe - és tényleg, ahogy az AIS jelezte, 1,25 mérföldre haladt el mellettük a Zheng Kai nevű, 300 méter hosszú teherhajó.

2019.02.26 Kedd

9. nap, 118 tmf ( 616, Log 12.691 nm)

A Pinta megkerülte a földet!

Sajnos nincs új a nap alatt - illetve a hold alatt - az éjszakai nem-pihenést tekintve. Pedig minden lehetőség megvolt rá, este 23 órától reggel 7-ig egyhuzamban aludhattam. Volna.

Hiába számoltam meg az orrkabin 678 sarkát, nem segített, a hajó szó szerint kirázta az álmot a szememből, ezért autentikusan be tudok számolni az eseményekről. Az éjszaka első felében „palacsinta dobálás” ment (megnőttek a szembe jövő hullámok), majd egy hosszú ÖBLÍTŐ program (a felcsapódó hullámok befolytak a kabin tetőablakán és eláztatták egy kicsit az ágyam), végül egy kitartó, álombaringató centrifugázás, 0,5-es fordulaton. Minden hullámot regisztráltam, aztán reggel 7 fele mégis csak bealudhattam, mert Gyuri rázására ébredtem: „Te jössz, Balázs!” Óóóó…

Ezeket nem panaszkodás képpen írom, csak a tényszerűség kedvéért, hogy nem elég, hogy nem vagy tengeri beteg, nem elég, hogy lefekhetsz 8 órára egyhuzamban, elég fáradtnak is kell lenned az elalváshoz. Azért, hogy el ne vegyem senki kedvét a földkerüléstől, ilyen „rázós” az élményekben főleg az orrkabinban, szembe jövő szél és hullámok esetén lehet részesülni, viszont az út 95%-ában - a passzátszél övezetben - sokkal kellemesebb, hátszeles, háromnegyedszeles a menet.

És még egy, amin én itt nyafogok, az Fa Nándornak és Kopár Istvánnak álombaringató, pihentető babazsúrnak számított volna a Hoorn-fok környéki Üvöltő Negyveneseken…

Ma 9.52 perckor elérkezett a nagy Pillanat, kereszteztük a Pinta másfél évvel ezelőtti, nyugatra tartó útvonalát, vagyis ez a Pinta megkerülte a Földet! Éreztünk egy icipici döccenést, amikor áthaladtunk a korábbi nyomvonalon, de a teljes bizonyságot, csak a térképre felvitt útvonalak kereszteződé-se nyújtotta. A hivatalos ünnepségi ceremóniát délután-ra halasztottuk, hogy mindenki megfelelően kicsíphesse magát.

Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy elsőként gratulálhassak e 26.159 mérföldes (48.446 km), nagyszerű teljesítményhez. Kikötésekkel együtt 453 napig tartott, és Gyurin és Zsófin kívül még 24 ember vett részt benne szakaszonként, úgy, mint most én. Pezsgőt bontottunk, ünnepeltünk, ez egy olyan élmény, amit senki nem vehet el tőlük! Le a kalappal a kitartásukért, elszántságukért!

Az ünnepi ebédet Zsófi készítette, nagyon finom zöldfoki sütőtökkrém leves, és Atlanti módra készített baconos-káposztás tekercs formájában. (ha Ti is szeretnétek sütni otthon ez utóbbit, elárulhatom az „Atlanti módra” titkát: a teljes sütési idő alatt folyamatosan kell a sütőt jobbra-balra rázogatni, illetve néha hosszában is, érzéssel…:)

Ja, és még egy szakmai titok. Minthogy Zsófi is ír egy naplót - amiből talán könyv is lesz egyszer - folyamatosan egyeztetnünk kell néha, hogy mit írunk, nehogy lebukjunk a végén… 

Utunk a Zöldfoki-Szigetek és Gibraltár között. Jól látható, hogy hol kereszteztük a Pinta korábbi  útvonalát, hol zárult a kör.

2019.02.27 Szerda

10. nap, 132 tmf ( 748, Log 12.823 nm)

A szemét…

Délelőtt a hajó végén ücsörögtem, háttal a menetiránynak, amikor egy nagy fekete, bő 2 méter hosszú henger alakú tartály úszott el sunyin melletem (és a hajónk mellet is), úgy másfél méterre… „Illy, ez közel volt!”- kiáltottam fel. Ennyi erővel, egy óriás polip is adhatott volna egy taslit kinyúlva, azt se veszem észre… Még jó, hogy nem egy elhagyott nagy úszó konténer volt, mert az a találkozás igen ütősre sikeredhetett volna. Pár hónapja - az Északi tengeren - vagy 40 konténert sodort le a vihar egy óceánjáró fedélzetéről.

 

Mire előkerült a kamera, már alig látszott...

Egy biztos, sok veszély fenyegette Kolombusz hajóját a Pintá-t, de az nem, hogy egy elveszett úszó konténerbe ütközik, és úgy süllyed el…

Nappal egyébként kellemes 25-27 fok van, ami éjszakára is csak 22-re csökken.

A hullámok maximum 2-3 méteresek, de olyan távolról követik egymást - 100-200 méterre -, hogy alig érezhetőek. Úgy kell elképzelni, mintha egy futballpálya kapujában állnánk, és hol a túlsó kapu emelkedne lassan két métert, hol a mienk, a focisták meg csak nézik ahogy ide-oda gurul köztük a labda, mint nálunk az NB-I-ben.

Vannak közben kisebb-nagyobb gödrök, amibe bele-bele bólint egy kicsit a hajó, de éppen csak annyira, hogy mindig kapaszkodni keljen az egyik kapufába, hogy bele ne gabalyodjunk a hálóba.

Errefelé nincsenek már repülőhalak, napközben nem láttam egyet sem, csak az első éjszaka után találtunk egy „Pechvogel-t” a fedélzeten.

Ma délután elkészítettem közös utunk első gin-tonicját. A hajóidőt erre a ceremóniára visszaállítottuk egy órával, úgyhogy pontban 17.00-kor szervíroztam a fedélzeten, a napernyők árnyékában.

Ja, még mindig tartanak, a Zöldfoki szigeteken, vásárláskor kapott, vastag nylonszatyrok. Érdekes volt megfigyelni, hogy a kereskedelem a Zöldfoki-szigeteki Köztársaságban, a törzsfejlődés még azon szakaszában tart, amikor a boltokban ingyen – jó vastag anyagból készült - nylonszatyrokat osztogatnak a vásárlóknak. Bár azt mi már tudjuk, hogy ingyen ebéd akkor sincs, ha mégis csak van, és ezeket a szatyrokat sem Dagobert bácsi finanszírozta, hanem mi, vásárlók, akár pakolunk bele - és viszünk belőlük - akár nem. A saját táskáink mellet, ezekbe is kellett csomagolnunk a vásárolt dolgokból, úgyhogy most szemeteszsákoknak használjuk őket, és hozzuk vissza a volt gyarmattartó, portugáloknak.

Erről jut eszembe. A debreceni gimnáziumban ahol a feleségem, Andi tanít – ahová mindketten jártunk – van egy másik épület, egy finoman szólva még nem felújított épület, ahol szintén folyik oktatás, és oda át kell menni a tanároknak, ha ott tartanak órát. Ezt mindenki csak a „másik” épületnek nevezi. Andi mesélte – példázatául annak, hogy a különböző történelem, mennyire más szemszöget adhat az embereknek - hogy a Spanyolországból érkezett tanárok, lektorok, csak úgy említik a „másik” épületet, hogy „Megyek a gyarmatokra!”…

Hétfőn megbeszéltem Andival, hogy szerdán este, magyar idő szerint 22 órakkor hívom. Volt térerő, csak éppen valamiért nem tudott a kapcsolat létrejönni. Negyedóra folyamatos – vagy 15-szöri - próbálkozás után, már kezdtem lemondani arról, hogy tudunk ma beszélni, amikor végre összejött a hívás. Kiderült, hogy mással telefonált, és foglalt volt a vonal, azért nem tudtam elérni. Na, így várták az én hívásomat ezek szerint, meg se dicsértem érte.

A 23.00 órai őrségbe lépésem előtt tesztelem majd a folyosót, hogy jobb-e ott aludni a földön, mint a liftező orrkabinban.

2019.02.28 Csütörtök

11. nap, 113 tmf ( 861, Log 12.936 nm)

Leszakad az egyik legnagyobb csörlőnk

Már lassan kezdtem aggódni, hogy kifogyok a naplóírási témákból…

Szerda este 11-től, csütörtök hajnali 3-ig én voltam őrségben. Két napja, egyszál teljesen kihúzott génuával szorítjuk a kitartó északkeleti szelet, haladunk észak fele. Gyurival előzőleg megbeszéltük, hogy csak akkor reffelünk, csökkentjük a vitorlafelületet, ha 20 csomó fölé erősödik a szél. Folyamatosan 15-18 között mozgott, stabilan haladtunk 5-6 csomóval, a figyelésen kívül, nem volt más tennivalóm. Pontban 2.00-kor, amikor lejöttem a térképasztalhoz - beírni a hajónaplót – egy hatalmas csattanás, fémes szakadás hallatszott kintről, a fedélzetről, majd az orrvitorla vad lobogása. Gyuri azonnal kipattant a konyhafolyosóról - ma este is ott aludt egy matracon a hajó dőlése miatt -, Zsófi is kijött a hátsó kabinból, én meg - minthogy érezhetően nem dőlt le még az árbóc – kiugrottam a kormányállásba, hogy megnézzem, mi is történhetett. Az árbóc a helyén ált, talán nem annak merevítése szakadt el. A génua továbbra is vadul csapkodott, tehát a fockschot, az orrvitorla behúzókötele szakadt el, vagy repült le a csörlőről. Pillantás a csörlőre, csak a hűlt helyét látom, illetve csak egy csonkot, az egész elrepült, a génuát feszítő szél egyszerűen letépte…

 A hajó lelassult a sötétben, felkapcsoltuk a deckfényt (a teraszvilágítást) és először is óvatosan betekertük, bevontuk az orrvitorlát. A letépett fockschot kötelet elkezdtem kihúzni a tengerből – éreztem rajta, hogy kapás van, - nehezen jött – hátha rajta van még a leszakadt csörlő teteje, bár nagyon csodálkoztam volna, ha az lett volna. Végül, a kötél végén egy kötélvezető csigát találtam - ami eredetileg – a fedélzethez rögzített csúszka része volt, onnan tépte fel, az orrvitorla behúzó kötele. A sötétben nem derült ki, hogy egy biztosító karika elvesztése miatt szakadt-e ki, vagy más oka volt - egy biztos – ebbe az irányba, Madeira fele, addig nem tudunk vitorlázni, amíg ki nem találunk valamit.

Úgy döntöttünk, hogy napfelkeltéig – amíg ki nem világosodik – direkt Tenerifa fele motorozunk, a hullámokkal szemben, aztán akkor majd eldöntjük, hogyan, merre tovább.

Minthogy már nem dőlt a hajó, az orrkabinban feküdtem le aludni - ami elég rossz döntésnek bizonyult – mert a hullámokkal szembe haladó hajó, minden irányba egyre jobban billegett, dűlt, borult.

Gyakorlatilag már kifogytam a mosógépes hasonlatokból – egyszerűen csak vágytam a folyosó padlójára - de túl fáradt voltam ahhoz, hogy az elvarázsolt vizikastélyban áthurcolkodjak oda.

Reggel, világosban, megállapítottuk, hogy mi történhetett. Az orrvitorla behúzókötelét vezető csiga verete – vélhetően anyagfáradás miatt – széttört, és kiszakadt a fedélzethez rögzített csúszkából. A pattanásig feszített behúzókötél – mint egy íj húrja – felfelé lőtte a kiszakított csigával együtt a behúzókötelet, ami egyszerűen letépte a csörlő tetejét és hengeres palástját.

A csörlő tetejét végül megtaláltuk a fedélzeten, de a csörőnk csillogó fényes palástjára szemet vethetett Neptun, mert azt egyszerűen „einstandolta”. Még jó, hogy egyikünket sem találta el a kilőtt darab, mert súlyos sérülést okozhatott volna, ha éppen fölötte hajol ki valaki, hogy szétnézzen.

Először megpróbáltunk a másik takkon - az génuát másikoldalra kihúzva – vitorlázni, de úgy csak visszafele tudtunk haladni. Aztán kipróbáltuk, hogy mire jutnánk csak a nagyvitorlával, hát siralmas volt, gyakorlatilag megálltunk. Végül két kisebb csörlőn átvezettük a baloldali fockshot kötelet a jobboldali – még épp – nagy csörlőre, és így teljes nagyvitorlával, plussz félig kitekert orvitorlával ismét kb. 5 csomóval haladunk Madeira fele. A fedélzeti sínen - szerencsére - két csúszka van, így a még épet hátra tudtuk húzni, és most azt használjuk.

Lefotóztuk a sérült alkatrészeket, és a rádiós e-mailen elküldtük Gyuri egyik barátjának, azzal a kéréssel, hogy próbálja meg beszerezni, és a Funchal-i kikötőbe elküldetni, Madeirára.

Előtte viszont végleg eldöntöttük, hogy a Kanári-szigeteket ezúttal kihagyjuk. Az uralkodó északkeleti szél az elmúlt héten csak annyit engedett, hogy szinte folyamatosan csak észak fele tudtunk vitorlázni, és most kb. 300 mérföldre vagyunk Tenerifától délnyugati irányban, míg Madeirától 400-ra.

A bal oldali génuasott-ot átvezettük a jobb oldalra

Zsófi ma húslevest és máglyarakást készített ebédre. Elképesztő milyen ügyesen, változatosan, gyorsan és finoman főz a dőlő, mozgó hajóban, mintha egész életében csak ezt csinálta volna. Jó, a földkerülés alatt volt ideje gyakorolni, de akkor is…

Ma délben viszont tényleg bejött az, amit a szél előrejelzések jósoltak, nevezetesen, hogy csütörtökön keletire fordul majd a szél iránya. Ez egész délután tartott, addig is pontosan Madeira fele tudtunk vitorlázni. Estére legyengült a szél, a naplemente előtt kiosztottam mindenkinek a kijáró gin-tonic adagját, elmeséltem a rövidre sikerült filmes karrierem, aztán bevontuk a vitorlát és motoroztunk az éjszakában, pontosan Madeira fele.

Ricsinek írtunk Gyurival egy rövid e-mailt, hogy a Kanári szigetek helyett Madeirán tud majd beszállni, oda jöjjön, feltehetően március 4-én hétfőn. Ricsivel már hajóztunk együtt, ő is velünk jött 2017 októberében, a földkerülő út felvezető szakaszán, az Adriától a Kanári-szigetekig.

Még nem tudom,

hogy hol alszok ma éjjel,

az egyre hullámzóbb orrkabinban-é,

vagy a folyosó padlójá-hán majd...

2019.03.01 Péntek

12. nap, 114 tmf ( 975, Log 13.050 nm)

Egy hete vagyunk úton, Madeira az új cél

Ma reggel kivételesen jól meg lehetett figyelni a napfelkeltét. A horizont fölött egy kis sávban tiszta, felhőmentes volt az égbolt, amit nagyon ritkán tapasztalok.

A nap kel, én meg nyugszom...

Tegnap este jól megnézegettem a csillagokat. A Kis- és a Nagygöncöl a Sarkcsillaggal, a Cassiopeia, az Orion és a Bika csillagkép  mind meg volt, csak az Oroszlán csatangolt valahol szabadon, őt még nem találtam meg, pedig ott van tudom, csak elbújt valahová.

Zsófi mesélte, hogy a déli féltekéről nézve a hold fordítva csökken illetve nő. „C” alakú, ha dagad és „D”, ha csökken. Teljesen logikus, ha belegondolunk, csak ilyenbe nem szoktunk belegondolni. Talán csak Kopernikusz tehette, amikor rájött, hogy azért mozoghatnak az égitestek így az égbolton, mert a föld kering a nap körül, és nem fordítva.

Reggel delfinek csatlakoztak a hajónkhoz. Bőszen nekiálltunk Zsófival fényképezni, de sehogyan se akarták megérteni, hogy nem akkor kell kiugraniuk, amikor éppen elfogyott a levegőjük, hanem amikor én exponálom éppen a képet. Így a fotók 99%-án csak a csobbanás fröcske, vagy a farkuk vége látszik.

Egy fotóval azért tudom igazolni, hogy itt jártak

A delfinek mindig a hajó orrához úsznak, ott cikáznak, ugrabugrálnak általában. El is gondolkoztunk rajta, hogy miért lehet ez. Talán egy úszó lénynek tekintik a vízbemerülő hajótestet, és a haladási irányba eső „fejhez” igyekeznek, kommunikkálni, szemkontaktust keresni. Ha egy barátságos állathoz közeledünk, mi is a fejét, az „indulási” oldalt keressük fel először, és nem a fenekével barátkozunk valamiért.

A hajó elejére – ezúttal - nem volt kedvünk kimenni, mert fel-felcsaptak a hullámok, és a zuhanyt nem kívántuk ebben a korai, friss időben.

Egy hete vagyunk úton a Zöldfoki-szigetek óta, jó a hangulat a fedélzeten. A dőlő fedélzeten még nem vettük rá magunkat a horgászásra, egyébként is van még néhány halszelet a fagyasztóban.

Az afrikai parttól - a Szaharától - 500 mérföldre, kb. 1000 km-re hajózunk az Atlanti óceánon, mégis eljut ide a szaharai homok, idefújja a passzátszél. Bebarnította a külmotor - eredetileg fehér HH pulóverként szolgáló – UV sugarak ellen védő burkát, és a magyar zászlónk fehér sávját is. Majdnem olyan, mintha piros-arany-zöld színű lenne, nem is tudom van-e ilyen országzászló.

A nap folyamán átpumpáltuk a 400 literes tartaléküzemanyag tartályból vagy 320 litert a fő tartályba, ami ezzel tele lett. Így akár csak motorozással is eljutnánk Madeirára, és még mindig maradna 80 liter tartalék. A képen a Bilge – a hajó, padló alatti legmélyebb belső tere – látható. Idefolyik össze a hajóba - valamilyen módon – bejutott víz, lefolyt olaj, kidőlt mosószer. Három módon lehet innen kiszivattyúzni, egy automata Bilge-pumpával, egy nagy teljesítményű szivattyúval, vagy egy kézi lenc-pumpával.

A Bilge és benne a szivattyúk

Az éjszaka folyamán kiköltöztem a folyosó padlójára, mert az erősödő szélben hullámvasutazó orrkabinban lehetetlen volt az alvás. Minél jobban közeledünk a hajó közepéhez, súlyközéppontjához, annál kisebb a liftezés, és halkabbak a zajok, mert 0 helyett legalább 3 méterre vagy a hullámokba belecsapódó hajóorrtól, és még egy kabinajtó is van közben.

2019.03.02 Szombat

13. nap, 114 tmf (1089, Log 13. 164 nm)

A praiai rablótámadás igaz története

Nem ma történt, de még nem írtam a Pintá-t ért rablótámadásról.

Korábban nem volt jó híre a Zöldfoki-szigeteknek ilyen szempontból, de ma már biztonságos országként ajánlják a turisták figyelmébe. Nyilván érdekelt ebben a helyi turizmus fejlesztéséért felelős hivatal is. Ennek fényében nem volt várható egy ilyen támadás, pláne nem a Zöldfoki-szigeteki Köztársaság fővárosának öblében - egy kijelölt horgonyzó helyen - és a kereskedelmi-, illetve kompkikötő szomszédságában. A Pinta két hetes, fárasztó út után, vasárnap este, sötétedés előtt érkezett meg a Praia-ba, a parányi Ascension szigetről. Próbálták a hivatalos rádiócsatornákon elérni a helyi szerveket, de azok nem válaszoltak, így - yacht-kikötő nem lévén - horgonyra kellett állni az öbölben, hogy másnap be lehessen jelentkezni a helyi hivataloknál. A térkép nem jelölte a Maritime Police helyét, ezért Gyuri a két kijelölt horgonyzóhely közül a kereskedelmi kikötő közelében vetett horgonyt, a parttól 5-600 méterre. Pontosan a part menti sziklafal tetején lévő helyi szegénynegyed alatt. Vacsorázás után, a kapitány pihenőre tért a hátsó kabinban, a többiek - Zsófi, Anikó és Szabi - még meg akartak nézni egy filmet. Engem kedd délelőttre vártak.

A film felénél járhattak, amikor három csuromvizes, alsógatyás fekete fiatalember rontott be a fedélzetről, ordítozva, késekkel hadonászva.

Fentről a dzsumbujból figyelhették meg a Pinta horgonyvetését, és a sötétet megvárva beúsztak, csendben felmásztak a fedélzetre majd onnan rontottak be a szalonba.

Műholdfelvétel a Praia-i öbölről

Elég udvariatlanul félbeszakították a filmvetítést - az egyik, egyetlen gomb megnyomásával leállította a laptopon a lejátszást, mert zavarta a hang - agressziven pénzt követeltek, és a dingit – a felfújhatós gumicsónakot – hogy azzal térhessenek majd vissza a partra. A kiáltozásra, és Zsófi hívására Gyuri is felébredt, kijött a kabinjából, ezzel ő is bekerült a partiba, a sakkban tartásra. Ketten átkutattak mindent, kezdték összeszedni az értékeket, fényképezőt, mobiltelefonokat, karórát és szerencsére megelégedtek azzal a 400 euróval, ami a térképasztalra külön ki volt készítve, a másnapi ügyintézési, vásárlási költségekre.

Folyton a dingit emlegették, keresték, amit könnyű volt letagadni, mert az leengedve, összetekerve az orrkabin ágya alatt volt elpakolva. Ezzel, - hogy úgy zöldfokian mondjam – némi szar került a ventillátorba, ugyanis visszafele is úszniuk kellett a zsákmánnyal, közel se vihettek magukkal annyi mindent, amit esetleg szerettek volna. Hoztak magukkal valami KGST-s ragasztószalagot, megkötözésre, vagy a zsákmány rögzítésére, de olyan gyenge volt a minősége – különösen eláztatva -, hogy állandóan elszakadt, nem volt alkalmas arra, amire használni akarták. Ráadásul a laptopszakértő  még akkurátusan le is vágott egy darabot, ezzel vagy 10 réteget átvágván.

A helyzet komolysága ellenére, szinte már-már elnevették magukat a sakkban tartottak, olyan komikus volt, ahogy a rablók a magukkal, úszva hozott szalaggal eredménytelenül kínlódtak, mindig csak egy 10 centis darabot letépve, ami semmire sem volt jó. Végül Gyuri - hogy a betolakodók minél előbb távozzanak - felajánlotta a hajó erős ragasztószalagját, hogy azzal tapasszák egyikük vizes testére a pénzt, még ha fenn is állt a veszélye annak, hogy a végén a legénységet is összekötözik vele, mint a filmekben.

A megtámadottakkal többször is megígérték, hogy nem fogják hívni a rendőrséget, ez nem is esett nehezükre, mert a 16-os vészcsatornán, délután se fogadta a hívásukat senki. A rablók kihátráltak a kabinból – közben a PC-guru egy újabb billentyű lenyomásával udvariasan újra elindította a filmet, mintha csak további jó szórakozást kívánna - három csobbanást lehetett hallani, és elhúztak. Pontosabban elúsztak.

Felvetődött, hogy azonnal indulni kellene innen, a 160 mérföldre lévő Mindelo-ba, mert senkinek sem tetszett a gondolat, hogy itt kell tölteni az éjszakát. Ez esetben nekem is utánuk kellett volna kompoznom vagy repülnöm valahogy, ami pár napot biztos igénybe vett volna. Végül a kapitány a maradás mellett döntött, ezért az este további részében őrséget álltak a hajón, Szabi Anikóval vállalta a figyelést.

Hajnalban, mintha 4 úszót láttak volna a vízben, egy kis hajó is elindult a partól, úgyhogy sürgősen riasztották a kapitányt, felszedték a horgonyt, köröztek egy darabig – a kishajó halászcsónaknak bizonyult – majd ismét lehorgonyoztak, ezúttal már az öböl másik horgonyzó helyén, a Maritime Police épülete előtt, amit időközben Zsófi talált meg az hajnali körözés alatt, egy offline tértépet böngészve.

Másnap a dingit felfújták és mindannyian elmentek bejelentkezni, majd elbúcsúztak Szabitól és Anikótól, akik kerestek egy szállodát, amíg a hazaútra szóló repülőjegyet meg tudják venni.

Gyuri és Zsófi feljelentést tett a rendőrségen, ami elég hosszadalmas procedúra lett, belenyúlt a késő délutánba. Közben hívtak engem - éppen a barcelonai zarándoklatom közben – elmesélték a történteket, én meg konstatáltam, hogy a reggeli reptéri elkésésem, kismiska volt, az ő kálváriájuk mellett.

A rendőrségi intézkedés során, egyszer csak feltűnt, hogy próbálnak komolyabban foglalkozni a dologgal, elvégre a Zöldfoki-szigeteki Köztársaság biztonságának a jó-, illetve a rosszhíre forgott kockán. Elvitték őket az igazságügy minisztériumba is, ahonnan nyomszakértőt küldtek a hajóra, megmutatták nevesebb rablók fotóit, hátha felismerik a sok sötét alak között az úszóbajnokokat.

Ezeket meghallva, már érthető volt, hogy miért várnak engem, hajnali kettőig a fedélzeten őrködve, tűkön ülve, hogy azonnal elhagyhassuk ezt a rosszemlékű, bajlós helyet.

Azt gondolom Gyuriék, abban a helyzetben a legokosabban viselkedtek, lehetőleg nem provokálva, - amennyire muszáj - együttműködően. Az a legveszedelmesebb ezekben a szituációkban, hogy ha valami miatt eszkalálódik a helyzet, akkor sajnos bármi megtörténhet - akár gyilkosság is - még ha nem is úgy volt előre megtervezve. Az egész veszélyességéből nem von le semmit, hogy utólag elég amatőrnek tűnt a viselkedésük, pont ők tudnak kritikus helyzetben fatális döntéseket hozni.

Hogy el lehetett volna-e kerülni ezeket az eseményeket? Utólag mindig okosabb az ember, sötétedéskor be lehetett volna zárni a lejárati ajtót, lehetett volna kicsit messzebb horgonyozni a parttól, de nem biztos, hogy számít ilyenre az ember, amikor már világot megkerülte minden gond nélkül, és hazatérőben van, már-már szinte Európában.

Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy mindenki sérülés nélkül megúszta a dolgot, és legfeljebb majd rossz álomként jut néha eszükbe az egész…

És az is igaz, hogy ha mindig a legrosszabbtól rettegnénk, ki se kéne tennünk a lábunk a pánikszobából, mert bármi megtörténhet…

Azért szerintem fontos lenne, hogy világot járó vitorlázók tudjanak a történtekről, tudjanak óvintézkedéseket tenni. Mondjuk rajzszögeket szétszórni a fedélzeten, sötétedéskor, mint Joshua Slocum tette a Magellán-szorosban…

2019.03.03 Vasárnap

14. nap, 114 tmf (1203 , Log 13.278 nm)

Variálunk?

Megvan az Oroszlán! Ma este lehajtottuk a biminit a kormányállás fölött, hogy ha éjjel beerősödne a szél, ne lobogtassa, szaggassa. Így alkalmam nyílt a tágabb égbolt megfigyelésére, ahogy hanyatfeküdtem a cockpitben. Indultam a kályhától, az Oriontól a délnyugati látóhatár fölött. Tőle jobbra megtaláltam – a már ismerős – Bikát, majd felette a számomra eddig még be nem azonosított, csámpás ballábú Ikreket. Az Orion övétől balra - öt deréktávolságnyira - eső fényes csillag a Szíriusz. A bal oldali Iker feje fölött a Ráknak kellene lennni, de ma úgy látszik, ő van szabadságon, mert a gyenge fényű csillagokba nem tudtam belelátni. Balra tovább felfele, pedig ott hasalt az Oroszlán, semmi kétség. Mondtam, hogy elbújt, csak arra nem jöttem rá tegnap, hogy a bimini mögött van, pont a fejem felett. Az Oroszlán feneke alatt van a Szűz leányzó, de a képbe állandóan be-behatoló bumrúd minduntalan szerte foszlatta a reményt, hogy felismerjem a telefonom app-jén látható kecses vonalait. Fantasztikus ez a minden fényszennyezéstől mentes , felhőtlen égbolt!

A második hajó amit látunk, illetve megint csak a fényeit, a Freud nevű 300 méter hosszú tanker, Portside-on halad el mellettünk - velünk ellentétes irányba - úgy 6 mérföldre. Egy hüvelykujjnyi a távolság az orrárbócán  és a hajó végén lévő fény között.

Egyébként nincs forgalom, az éjjeli őrségben lévő negyedóránként, húsz percenként kidugja a fejét, körbenéz, majd rápillant a monitorra, hogy megjelenik-e egy hajó AIS jele.

Napfelkelte:

Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor a pontosan északnak hajóztunk ( 000°-ra) – ezt az elektronikus térkép monitorán egyértelműen lehetett látni - akkor az iránytűnk 020°-ot mutatott. Ennek két oka van, az egyik eltérés - a variáció – abból adódik, hogy a földünk mágneses pólusa nem pont az Északi-sark alatt van, hanem arrébb, ráadásul vándorol is egy kicsit folyamatosan. Minden tengerészeti térkép feltünteti, hogy az adott térségben mekkora ez az eltérés, a variáció, és megadja, hogy a térkép kiadásától évente milyen korrekciót kell még figyelembe venni. A Zöldfoki-szigetek téréségében ez most 10° körül van, az Adrián majdnem elhanyagolható 1°, míg a Karib-tengeren 17° is lehet a variácó.

A másik eltérést a hajóban lévő fém tárgyak mágnesessége okozza – ez a deviáció -, aminek a mértéke minden hajón más, ráadásul irányonként is változik. Itt a Pintá-n, ha ebbe az irányba, észak fele tartunk,  akkor 10° körül van, és mivel esetünkben ez a két érték - a variáció és a deviáció - összeadódik, ezért mutat a kompasszunk 020°-ot, a helyes 000° helyett.

Amíg az elektronikus térképen jelöljük ki az úticélt, addig a technika pontosan odavezeti a hajót az automata kormánnyal, de ha nekünk kell manuálisan megadnunk az útirányt, akkor ha nem vesszük figyelembe ezt a két eltérést - akkor bizony megeshet, hogy az Azori-szigeteken kötünk ki Madeira helyett…

A harmadik lehetőség az, ha a szél kedvezőtlen iránya miatt, nem lehet direkt az úticélunk irányába tartani, akkor úgy állítjuk be az automata kormányt, hogy mindig az éppen fújó szélhez – egy, az általunk megadott szögben - tartsa a vitorlásunk irányát. Ebben az esetben, célszerű kis időközönként ellenőriznünk hogy arra haldunk-e amit szeretnénk, mert ha fordul a szél, azzal együtt mi is elfordulunk, és más irányba megyünk, esetleg arra, amerre nem szeretnénk.

Utunk a Zöldfoki-Szigetek és Madeira között. A Kanári szigeteken átvezető útvonal a Pinta földkerülő útjának első szakasza 2017-ben

Délután kedvező - északnyugati irányúra - fordult a szél ezért ismét vitorlát bonthattunk, és igaz, hogy lassan, 2-3 csomóval haladtunk, de legalább jó irányba, Madeira fele. Több okból sem volt baj, hogy nem vágtatott a hajónk, egyrészt nem akartunk hajnalban még sötétben megérkezni Funchal-ba, másrész ennél a sebességnél alig dől a hajó, sokkal kényelmesebb a menet. Ha más kellemesebb, akkor kártyázhatnánk ismét egyet – tegnap „Hetes”-eztünk, amit most tanítottak meg Zsófiék velem -, ma a Rikikit választottuk, amit hárman még éppen lehet játszani. A Hetes-ben nem írtuk az eredményeket, olyan kiegyenlített volt, egy kicsit az én káromra. A Rikikit sikerült megnyernem, úgyhogy revansot kellett ígérnem, hogy ki ne rugjanak – idő előtt – a hajóról…:)

Naplemente:

 

A nagy kártyázás közben ránksötétedett, és csak egy óra múlva vette észre Gyuri, hogy valaki nem kapcsolta be a külső pozíciós fényeinket, ergó kivilágítatlanul, lopakodó kalózhajó módjára róttuk a tengereket, mi meg közben bent vertük a blattot, hogy a flaska vörösborról ne is írjak…

Az AIS jeladónk be van kapcsolva folyamatosan, tehát a kereskedelmi hajók látnak minket 20-30 mérföldről is a monitorukon, de a halászok sok mindenre képesek…

Igaz, hogy a szokásos időközönként körülnéztünk, figyeltünk, azért mégis durva hanyagság történt, de szerencsére nem járt senki arra, ahol éppen mi haladtunk. A vétkes személye nem lett kiderítve, de a listán ott voltam én, is mint lehetséges elkövető…

Az autónál teljesen magától értődik, hogy ha nem látunk - mert sötétedik – akkor felkapcsoljuk a lámpát. Itt, a hajón, ha felkapcsoljuk a pozíciós fényeket – leegyszerűsítve, elől piros és zöld, hátul fehér – akkor se látunk semmit a sötétben, másik hajót is csak akkor, ha szabályosan ki van világítva…

Erre jobban figyelni kell, most szerencsére nem történt baj.

Amikor az őrségem 23.00-kor vége, már látszanak előttünk nagyon halványan Madeira fényei. 50 mérföldről ide látszanak, nagyon tiszta az idő. 

2019.03.04 Hétfő

15. nap, 91 tmf (1294, Log 13.369)12234

Kikötünk Madeirán

Reggel 7-kor, amikor ismét sorra kerültem, már világos volt és 10 mérföldre, ott meredeztek előttünk Madeira vad sziklái. Elhajóztunk a Cabo Girao, a világ második legmagasabb tengerbe szakadó sziklafala előtt, ami majd 600 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé.

A Cabo Girao

A Marina Funchal jelentkezett a rádiós hívásunkra, és közölte nincs hely, várjunk kint horgonyon. Gyuri bevetette a bevált módszerét – és el kell ismernem, már másodszor tapasztalom – hogy működik.

A lényege az, hogy ha - az elvárt módon – szépen bejelentkezel, és udvariasan megérdeklődöd, hogy van-e egy hely, akkor nagyon sokszor elutasító a válasz, mert lusták az ügyintézők kicsit utánanézni, átrendezni a dolgokat. Ha viszont, behajózol, szépen kikötsz egy éppen távollévő hajó helyére, és begyalogolsz az irodába, hogy csak pár napra maradnál, jó helyre álltál-e, akkor általában mindig keresnek valami megoldást…

Most is - az általuk javasolt - távoli horgonyvetés helyett odahajóztunk, és már a bejáratnál mondta a marinéró, hogy várjunk egy kicsit, és jöhetünk. A yacht-kikötő bejártánál egy kiránduló katamarán nemsokára elindult, és mi a helyére kiköthettünk. Nem a partfalra, hanem egy már ott kikötött – legalább százéves vitorlás halászbárkára. Jó alaposan odapókhálóztuk a Pintá-t, megérkeztünk. 9 és fél nap szembeszeles hajózás és 1135 tengeri mérföld megtétele után. A középkorban, a keresztvitolázatú hajók – mint amilyen a Santa Maria is volt – hosszú heteket vártak a kedvező szélre, hogy elindulhassanak, mert széllel szemben nem tudtak vitorlázni.

Kikötés után mindannyian elbaktattunk a kapitányság mini irodájába, és a hajópapirokkal, útlevelekkel rövid idő alatt bejelentkeztünk, ez már Európa – de jó is ez a Schengen – kvázi itthon vagyunk. Az iroda padlója, és a betonmóló mókásan meg-megimbolygott néha alattunk, mit tesz ez a szárazföld a tengerjáró emberrel, ha nem vigyáz…

Először is, Seňor Braganzahoz - a borkereskedőhöz - szerettem volna beugrani, hátha el tudok happolni egy borszállítányt Gibraltárba, az öreg James Onedin elől. Ahogy számolom, ha 40 éves körül volt a 70-es évek vége fele, akkor most már a nyolcvanon is túljárhat a vén kupec. Meg a mások eszén...

Olyan, mint ha összeütköznének… Nem?

De aztán gyorsan foglalnunk kellett egy autót másnapra, így kiment a fejemből. A tengerparti promenádon elsétáltunk a lanovka induló állomásához és felmentünk vele a Maria templomhoz, ahol az utolsó Habsburg császár - és egyben magyar uralkodó – Ferenc Jóska fia, I. Károly van eltemetve. 1916-ban lépett trónra, és 18-ban már szám is űzték. (vajon miért nem modjuk így?) Svájc után 1921-ben érkezett családjával Madeirára, ahol 1922-ben, egy tüdőgyuszi szövedékeibe halt bele. Az ő és Zita császárnő fia lehetett Habsburg Ottó.

I.Károly szobra Funchal-ban

A tobogánnal végül nem csúsztunk le, hagytunk valamit a következő madeirai látogatásra is. A felvonó kabinjában lefele jövet egy alacsony, feketehajú pár szállt be velünk - Gyuri majdnem meg is jegyezte, hogy milyen tipikus, kedves kis portugálok - mire ránk köszöntek magyarul. Londoni magyarok voltak nászúton, a kicsi világban. További sétánk során újabb magyar családdal futottunk össze, ezúttal a németországi Mosbach-ból – a kicsi világ még kisebb lett – akikkel ráadásul egy közös barátot is azonnal kiderítettek Gyuriék…

Tobogán starthely

Vacsora közben megállapítottuk, hogy mind a hárman igen jól aludhattunk előző este, mert mindannyian álmodtunk valami zagyvaságot.

Az ott a Pinta

Ez meg a Santa Maria élethű mása

A hajóra való visszatérésünk után hónom alá kaptam az összes elektronika cuccomat, és kitelepültem, az egyik szolid, kikötői bár teraszára. Áramot, csak pult mögül kaphattam, így a pincér srác előzékenyen odahúzta az asztalom a jégkrémes szekrény mellé és már indulhatott is a szörfölés.

Hol én töltögettem a blogba, hol ők a poharamba, így aztán hamar elrepült az idő záróráig.

A sajtópáholyom a kikötőben   

A hajón utána még tartottunk egy rögtönzött sajtótájékoztatót. E-mailben értesítettük a német Yacht magazint és a www.noonsite.com internetes oldalt - a földkörüli vitorlázók információs oldalát – a zöldfoki-szigeteki rablótámadásról, hogy figyelmeztetni tudják a többi hajósembert. És elküldtem a Hajdú-Bihari naplónak is a sztárfotóm, meg a blog címét, kíváncsi vagyok, hogy kezdenek-e vele valamit.

2019.03.05 Kedd

16. nap, 180 km

Madeira felfedezése

Éjjel elkapott a szárazföldi betegség. Jellemző szimptómája a fejfájás. Sokan mások, ezt feleségbetegségként ismerik, szerencsére én ezzel még nem találkoztam.

Nem voltam még feleség…

Lehet, ez a fejfájás volt az oka, hogy, olyan vad üldözéses álmom volt, ami a legvelőtrázóbb zombi filmeket is kenterbe vágta. Pedig nem is nézek ilyeneket.

Álmomban az üldözők nem zombik, hanem építőmunkások voltak. Biztos szakmai ártalom… Egyik rémes szituáció jött a másik után, és mind látszólag logikus sorrendben.

Az agy az egyik legjobb rendező, kellett ébredésem után megállapítanom. Orson Welles Hamupipőke volt ahhoz képest, amit, és ahogy át kell álmodnom. Hogy a fenébe generálódnak néha ilyen álmok, hogyan jutnak ezek az eszembe???

Aztán rájöttem, hogy álmomban, mindig az adott pillanatban lévő félelmem valósul meg. És a házi álomszerkesztő szoftwer ehhez igazította észrevétlen, utólag  a díszletet…

Ha attól tartottam, hogy észreveszik az építkezésen mellettem a keresett személyt, akkor felismerték a munkások és el kezdtek üldözni. „Csak nehogy pirosat kapjak majd!” – fohászkodtam - és egyből jött egy kereszteződés, meg a közlekedési lámpa, ami - hogy-hogy nem - pirosra váltott, a keresztforgalom közt kellet átvágni, - nem is értem –, hogy suhantunk át gond nélkül két autó közt. „Ha zsákutcába fordulnánk” - akkor végünk, gondoltam – és máris jött egy totál útfelújítás, gyalog kellett tovább menekülni… Gyerünk be egy épülő házba, fel az emeletre, hátha tovább mennek az üldözők. Ahogy kilesek az ablakon, hogy tiszta-e már a levegő, hát nem éppen felnéz egy baromarc, és észreveszi a mozgást? Hátrébblépek, de egy nyíláson - ami az előbb még nem volt ott – benéz egy pofa, és elordítja: „Itt vannak!” Mit tehetek, lerúgom a kobakját – de már késő –, özönlenek föl a lépcsőn, létrán másznak fel - ami most már ott van – letepernek. Már mozdulni se tudok – végső kétségbeesésemben - le akarom harapni az ujját, de az csak tiszta csont - mint a Karib-tenger kalózainak – és vigyorog… Ha ez most kirántja a kezét, vele együtt kitörnek a fogaim, hát elengedem. Felemeli csontváz karját, hogy lesújtson, és az ujjcsontjával - amit nem tudtam leharapni – lyukat üssön a koponyámaba…

És akkor itt felébredtem. Húúú!

Gyerekkoromban maximum arról álmodtam néha, hogy üldöz egy medve, vagy farkas és utolér… Én kis naív.

Lényeg az, hogy életben maradtam, és csak hüledeztem, hogy milyen zagyvaságokat produkált - az elvileg pihenő – agyam, itt most nekem. Nagyon ritkán történik ilyen, de akkor igazi ámokfutást végez a kobakom. Nem is értem, miért nem olyasmiről álmodom, hogy étkezés közben lecsöpögtetem az ingem, a nemlétező pocakom helyén? Vagy egy igazi horror szcenárió: felborítom véletlen, a kitöltött pálinkás poharam… És nem, ilyesmiről soha nem álmodom, pedig ezektől igazán félek…

Vagy, arról például, hogy elkolbászol az aranyos húsvéti nyuszi, és nem talál haza…

O-óó! Ezzel megint vigyázni kell, - hogy, ne fessem a nyulatt a falra - láttam a Gyaloggalopp természetfilmben mire képesek…

Fájt, zúgott a fejem, bevettem egy Algopyrint (ez itt a reklám helye), ami lassan segített, és éppen el tudtam aludni, az ébresztő megszólalása előtt.

Új nap kezdődött, de már nem fájt a fejem, csak zúgott egy kicsit a fáradságtól…

Hajnali 10-kor átvettük a bérkocsit, egy kis Nissan Micrát. Nagyon gyengusz volt szegényke, ha véletlen bekapcsoltuk a klímát olyan volt mintha orrbavágtak volna minket, úgy lecsökkent az a micra teljesítménye. Biztos innen kapta a nevét…

Először Cabo Girao-i üvegpadlójú panoráma-kilátóról néztük meg – ezúttal felülről – a híres, meredek sziklafalat, és a panorámát. Szerencsénk volt, mert a hegyekről leereszkedő felhők – éppen felettünk - megálltak, és nem takarták el a kilátást.

 

Aztán a helyi Békás szoroson keresztül átvágtunk a sziget másik, északi oldalára, és alagutas, gyönyörű panorámás új úton elautóztunk Porto Moniz-ig, ahol csak álmélkodtunk, de ezúttal se fürödtünk, le voltak zárva a medencék. A képek önmagukért beszélnek…

Porto Moniz sziklafürdői :

Visszafele végig a sziget északi oldalán autóztunk, ahol Sao Vicente után még a régi, szerpentines úton kanyarogtunk, tekeregtünk 20-30 km/órás átlagsebességgel Santana-ig. Itt a városközpontban, skanzen szerűen felépítettek 5-6 korabeli házikót, melyek közös jellemzője a majdnem földig érő nyeregtető, vastag nádfedéssel. Helyi kézműves dolgokat, borokat árultak bennük, és az egyikben egy junior anyóka – némi képzavar - elektromosan zümmögő rokkán fonogatta a fonalát. „Adj isten, öreganyám!” helyett, csak egy rövid „Hello”-val köszöntem neki, talán ez volt az oka, hogy mire a sziget keleti csúcsához értünk, elkezdett sűrűn szitálni az eső – és csak ott -, így Zsófi legnagyobb bánatára nem tudtunk kitúrázni a Ponta do Furado szirtfokig.

Két kilátóponton azért még gyorsan kiszálltunk, és lőttünk pár képet a tenger által ostromolt, lélegzetelállítóan szép sziklafalakról, aztán visszaspuriztunk az eső elől az autóba - úgy látszik - junior anyóka nem felejt…

Funchalba visszaérkezve Gyurival feltöltöttük Aqua desmineralizada-val, azaz desztilláltvízzel a Pinta 14 db, összesen 1000 Ah-ás szervízakkumlátorait. Jó 5 liter belement - a legutóbbi - a decemberi feltöltés után. Nem tudom, hogy miért nem a karbantartást nem igénylő zselés akkumlátorok vannak a hajónkban, de biztos meg van az oka.

Aztán - a laptopommal felszerelkezve - ismét kibaktattam a kikötői bárhoz, a tegnapi pincér már készségesen húzta is az asztalt a jégkrémespulthoz és - az életet adó wi-fi-n – neki láttam a maradék anyag feltöltéséhez, hazatelefonálásokhoz.

2019.03.06 Szerda

17. nap, Log 13369

Este indulunk Gibraltár fele

Az autót 11-ig kellett leadni, ezért előtte még elmentünk vele bevásárolni, a következő egy hétre. Vettünk még egy biciklipumpát is, hogy a hajó vízellátórendszer-kiegyenlítőtartályában a légnyomást növelhessük, mert egyre gyakrabban berreg a vízpumpa, és az alacsony nyomásra gyanakodtunk.

Aztán venni akartam még 5 liter desztillált vizet tartalékba. Hogy is hívták? Most tesztellek benneteket. A tegnapi napnál leírtam a portugál nevét, na, ti hogy kérnétek?

Tudtam, hogy valami demineral féle van a szóban - vagyis, hogy ásvány nincs benne – és addig nyögtem-bögtem, vagy háromszor belegabalyodtam - mint egy nyelvtörőbe - mire mindig elhajtottak, hogy nincs.

Márpedig valahol lennie kell! Végül a harmadik benzinkúton megláttam a kannát, és mi volt rajta? Agua destilada. Vagyis, ha simán desztillált vizet kérek, tuti megértették volna elsőre…

Mire visszaértünk a kikötőbe, éppen Ricsi is megérkezett a reptérről, és segített becipekedni.

Amíg ők elpakolták proviantot, én visszavittem Micrát leadni.

Ahogy gyalogolok vissza a hajóhoz, na, kibe botlok bele? Nem, nem ismét magyarokba, hanem személyesen Christiano Ronáldóba! Igaz régóta állhatott már ott terpeszben a téren, mert úgy kifényesedett a nadrágja, mint Rómeó Júliájának a mellizmai Veronában…

 

Ne a zoknimat nézzétek!

Gyuri délelőtt megtankolta a hajót mi meg Ricsivel gyorsan lemostuk a fedélzetet a sótól.

Beraktuk a szennyeseket a kikötői mosoda gépeibe, amik egy bő óra alatt szépen ki is mosták, meg is szárították.

Ezután tettünk még egy sétát Funchalban, vettünk még kenyeret és paradicsomot, aztán beültünk egy kis házias étterembe, az utolsó vacsorára. Jó ráérősen hozogattak mindent, már háromnegyed 8 volt, amikor beugrott, hogy még nem jelentkeztünk ki, és még ma este ki akarunk hajózni. Tegnap este, a bár teraszáról láttam, hogy este 8-kor ment haza a kis határátkelési iroda rendőre, akkor zárta a bazárt.

Gyuri és Ricsi előre szaladt, hogy még elkapják, és kijelentkezzünk, mi meg maradtunk Zsófival még fizetni. A hajóra hazafele menet, egy karneváli zenekar, és a dobokra, sípokra szambázó, csinos táncosnők mellett vezetett az utunk. Na, ha ezek odaértek, 8 előtt, akkor vagy vakok, vagy találtak egy rövidebb utat, az erdőn keresztül…

Állításuk szerint, ott voltak 7.55-kor, de már zárva volt az iroda, és nem tudtak kijelentkezni. Nézzétek meg jól a képet és a videót! Szerintetek???

Így aztán, nagy dilemába kerültünk, útra készen állunk, maradjunk mégis reggelig? Hagyjuk veszendőbe menni a jó kis szelet? Mi történhet, ha netán kijelentkezés nélkül hagynánk el Madeirát?

Addig-addig kötözgettük el a kikötőköteleket, szedtük be a fendereket, hogy teljesen meg is feledkeztünk a kiléptetési procedúráról, és már csak azt vettük észre, hogy úszunk ki a Funchal-i kikötőből, bele az éjszakába… 

2019.03.07 Csütörtök

18. nap, 74 tmf ( 1368, Log 13443 nm)

Mérnöknappal kiflizünk

Gyurit továbbra is az elrepült csőrlőnk pótlásának a lehető legjobb megoldása foglalkoztatja. Ahogy a kötelet átvezettük a másik oldalra, az ideiglenesen jó volt, de néhány helyen súrlódik, ezért egy csiga-soros megoldáson töri a fejét, amivel a vitorla húzóerejét akár meg is lehetne felezni.

Ki is talált egy megoldást, amivel csak egy baj volt, hogy a húzóerőt nem felezte meg, ahogy Ricsi rámutatott, hanem ráadásul megduplázta. Szerencsére, most balról kapjuk a szelet, talán egész Gibraltárig – úgyhogy a másik, a jobb oldal van műben, itt a sérült oldalon lehet ötletelni.

Gyuri kitalálta, hogy csinál egy makett-csigasort a hajón lévő tartalék kisseb csigákból, és kipróbáljuk, hogy kéne őket elrendezni, ahhoz, hogy felezze az erőt, meg jó helyen is legyenek, ne súrlódjanak.

Erőket mértünk, mérlegeltünk, tanakodtunk, ha mérnöknapban fizetnének minket, egész jól keresnénk…

 

Végül Gyuri felszerelte a hajónkra jó megoldást, én meg addig megoldottam, a tegnap este magamnak feltett matematika feladatot. Próbálkozhattok Ti is, a helyes beküldők bephotoshopolhatják majd magukat mellém egy általam szabadon választott képre.

Tehát, a Feladat:

A vitorláshajó az éjszaka sötétjében elhalad egy sziget mellett. A sziget legmagasabb pontján van egy világítótorony. Erős a szél, nagyok a hullámok. Az őrségben lévő ügyeletes (ez én voltam) észreveszi, hogy a legnagyobb hullámok, egy pillanatra eltakarják az egész szigetet, de még a világítótorony tetejét is, amikor a hullámvölgy alján jár a hajó. Vajon mekkorák lehetnek minimum a legmagasabb hullámok, ha világítótorony a térkép szerint 5 tengeri mérföldre van a hajótól (1 tmf=1852m), annak fénye 282 méter magasan van a tengerszintje fölött, a megfigyelő ügyeletes szemmagassága 2 méterre van a tenger szintjétől, és ő a hullámhegy tetejének legmasabb és a hullámvölgy legmélyebb pontjának a vízszintes vetületű távolságát 50 méterre saccolja.

A Madeira melletti Porto Santo sziget mellett hajóztunk el, és a villogó a Pico Ana Ferreira nevű csúcson lehetett, ahol a badacsonyihoz hasonló bazaltorgonák vannak.

Ricsit reggel óta kínozza a tengeren betegség - a súlyfölöslegétől már megszabadult - és Zsófit is kerülgeti a kór. Én is érzem, hogy a gyomrom a hasam tájékán van és nem a fejemben, bár ezt néha a feleségem kétségbe vonja…

11 fele az ebéd-kérdés kezd egyre aktuálisabbá válni. Zsófi egy jó csirkehúsleves elkészítését vállalta, de a második fogásra ma már nem kapható. Sem főzésileg, sem evésileg. Felvetettem, hogy csinálok egy Chili-concarnét, de mint hogy Ricsi is lemondta részvételét a főétkezésről, azt javasoltam, majd máskor készítem el, amikor mindenki meg tudja dicsérni. Ma meg eszünk Gyurival egy-egy Tanyasi székelykáposzta készételkonzervet.

Az ebédet a cockpitben ettük meg, nehogy bent a szalonban borítsunk ki valamit, meg Ricsi egyébként se vágyott még a hajó belsejében hosszú perceket eltölteni. Leves után a konzerveket Gyuri melegítette, szervírozta, így a mosogatás akrobatikus műveletére én lettem predesztinálva.

Síelő figurában befeszíted a térded és a feneked a konyhai folyosó két oldala közé, majd a hajó mozgásának ütemében hajolgatsz előre-hátra, feszítgeted hol a jobb, hol a bal lábizmaidat, és közben ellágyulva gondolsz a mosogatógép feltalálójára. Viszont, fitnesz-edzésre ma sem kell mennem…

 

A Zöldfoki-szigetek óta, ma először van borús napunk a tengeren. A szél még kedvező, ezért inkább kiflizünk Gibraltár fele. Ez azt jelenit, hogy nem pontosan Gibraltár felé irányítjuk a hajót, hanem - most az út elején - olyan 30°-kal mellé, észak felé, aztán majd folyamatosan fordulunk az úticélunk felé, vagyis a nyomvonalunk nem egy egyenes lesz, hanem olyan kifli alakú. Kicsit hosszabb így az út, de ha kedvezőtlen irányba változik a szél iránya később, akkor talán nem kell majd kreuzolgatnunk a végén, hála a mostani magasságnyerésünknek. Érthető? 

A hűvös naplementéhez ma jobban illett a rum, mint a gin-tonic. Ricsi nélkül játszottunk három Hetes-partit, amit a kedvező lap és széljárás folytán sikerült megnyernem.

Este 9 körül elkezdett északira fordulni a szél, várhatott volna még.

Hát, vagy nagyon lapos lesz ez a kifli a végén, vagy perec lesz belőle, mire Gibraltárba érünk…

A kiflink Madeira és Gibraltár közt

A Feladat megoldása, tabletesek előnyben:

A legmagasabb hullámok minimum 3,52m magasak voltak

De - állítólag - van egyszerűbb megoldás is.... Így hogy felrajzoltam, már könnyű rájönni...

2019.03.08 Péntek

19. nap, 122 tmf ( 1490, Log 13565nm)

Kardhalat fogtam puszta kézzel

A hajnali 4-7-ig tartó ügyeletemre 24-25 csomósra erősödött a szél, 28-as befújásokkal (52 km/h). Cudar, barátságtalan idő van odakinn. A dőlő, ágaskodó hajóban való kapaszkodó helyváltoztatással a napi  felemáskorlát gyakorlataim is le vannak tudva.

Éjjel Ricsi látott egy AIS nélküli halászhajót a közelünkben, ami szintén megerősíti, hogy csak a műszerekre hagyatkozva még mindig nem szabad hajót vezetni, folyamatosan figyelni kell…

A délelőtt szabadfoglalkozással telt, valaki mindig szunyókált egyet, bepótlandó az éjszakai őrség kiesett idejét.

Ebéd után egy tanker keresztezte az utunkat, a British Seafarer. Figyeltük, hogy na, vajon előttünk vagy mögöttünk fog-e majd elmenni, amikor VHF-rádión hívott minket a 16-os csatornán az ügyeletes tiszt. Javaslatára átváltottunk a 11-esre, hogy ne foglaljuk a mindenki által figyelt 16-ost. Szerintem unatkozhatott, és inkább csak kíváncsiságból hívott minket. Kérdezte, hogy honnan, merre megyünk, milyen utunk volt, aztán kérés nélkül mesélte, hogy ők Amsterdamból jönnek, a nigériai Lagosba tartanak, és a La-Manche csatornán nagyon kutya időjárásban volt részük. Végül megerősítette, hogy előttünk fog elmenni, és – jó utat kívánva – elköszönt. Nem sokkal később látjuk, hogy irányt vált, és felénk tart, de aztán fordult tovább, és egy jó fél mérfölddel mögöttünk ment el. A vitorlával haladóknak elvileg elsőbbségük van a nyílt tengeren, még akár a nagy tankerekkel szemben is, de itt fokozottan igaz az, hogy annak van elsőbbsége, akinek megadják, úgyhogy érdemes figyelemmel kísérni minden közelben közlekedő jószágot.

A British Seafaher végül mögöttünk megy el

Nem sokkal később megfogtam életem első halát az óceánon. Rögtön elsőre egy kardhalat, ráadásul puszta kézzel.

Belátom, némiképp csökkenti a fogás sportértékét, hogy maximum 17,5 cm hosszú volt, és a felcsapódó hullámok sodorhatták a fedélzetünkre, de akkor is… Hogy, Pelikán elvtársra emlékezzek: „Ha kicsi is, ha döglött is, ez az enyém!” Én láttam meg, - életem kockáztatásával - én másztam ki érte a fedélzetre, és fogtam meg puszta kézzel.

A dokumentálások után - sportember lévén - visszadobtam a tengerbe, pedig egy kívánságomat se teljesítette, nem hogy hármat… Azt hiszem, ezt a tipikus érdekmúlás esetének nevezik a népmesékben.

Nőnapi köszöntőnknek egy extra adag gin-tonic-kal adtunk nyomatékot. (csak Zsófit köszöntöttük. Ez lassan már nem magától értetődő…) Ahogy már máshol láttam, megcukroztam a koktélos pohár szélt és citromkarikát akasztottam rá. Sajnos csak barna cukrunk van, így az optikai csoda nem volt tökéletes, inkább koszosnak tűnt a pohár széle mint jegesnek. De, - becsukott szemmel - legalább édes volt…

2019.03.09 Szombat

20. nap, 113 tmf ( 1603, Log 13678 nm)

Neptun jól kupán vág

Az, hogy jót aludtam, az túlzás. Vagy 8 órát feküdtem egyben, mégis úgy keltem, mint akit összevertek. Az izmaim fáradtak, hol ebbe az irányba kell befeszíteni, hol a másikba - mindez automatikusan megy alvás közben – és csak reggel veszed észre, hogy pihenés helyett, boxoltál egész este. Aztán még egy érdekes jelenséget figyeltem meg, a takaró fújtatást. Ez pedig a következőképp néz ki. Azért este már hűvös van a kabinban, jól betakarózol, de arra lusta vagy, hogy a lábaid alá is beszorítsd a pokrócot, marad egy kis rés. Mit történik? A hajó orra, az ágyaddal és veled együtt liftezik folyamatosan fel és le, jó ezt már megszoktad. De a legmagasabb ponton, egy kicsit felemelkedsz - mint az autóban a huppanó tetején - a pokróc plussz emelkedik még 3 centit, és a lábaid közt beszívja a hideg levegőt. Amikor leérsz a hullámvölgybe, akkor meg kifújja a meleget a takaród alól. Ha nem vagy résen, félig meg is fagysz, mire rájössz a disznóságra.

Ahogy előmásztam reggel az orrból – dideregve, elgémberedve - a szívemből szólt a kapitányunk sóhaja:

„Csak jönne már egy jó nagy szélcsend!” Mert akkor jóval kisebbek lennének a hullámok (reményeink szerint), motorozhatnánk, felegyenesedve közlekedhetnénk.

Viszont ma, egész nap felhőtlen az ég, szikrázóan süt a nap. A szél ugyan olyan erősen fúj mit este, meg tegnap, 20-25 csomóval, ugyan akkorák a hullámok – de kékek -, hasonlóan liftezik a hajó, mégis teljesen más az érzete az embernek. Vidámabb, jobb hangulata van, pedig ugyan úgy fütyül a szél, mégse tűnik fenyegetőnek. Mindez, a tegnapi borús, felhős, szürke napon, szürke hullámokkal, süvítő széllel, sokkal barátságtalanabb volt. Éjjel meg egy csillag se látszott, csak a nagy büdös sötétség, ugyan az a szél vonyít, a hajóban rázkódsz - mint cserbogár a befőttes üvegben - még kinézni sincs kedved…

Várhatóan még holnap is ez a szelünk lesz, azért csak közeledünk Gibraltár fele, még ha nem is tudunk direkt arra tartani.

Délután, az MSC Symphonia haldt el mellettünk, úgy másfél mérföldre. Ez az MSC hajótársaság egyik legújabb és legnagyobb kirándulóhajója, vagy 2500 utassal. Az útirányát nézve, Madeirából jöhet mint mi – igaz nem kiflizve – és Tanger-be tart.

Az MSC Symphonia 1,5 mérföldre halad el mellettünk

Ezek a hajók nagy részben felelősek a légszennyezésért, különösen a kikötőkben. Olcsó lobogójú országok zászlajai alatt hajóznak – mint Panama – ahol, sokkal lazábbak az előírások mind biztonsági, mind munkaügyi, mint környezetszennyezési szempontokból.

Ugyan azt a leggyengébb minőségű, legszennyezőbb olajat égetik el, mit a teherhajók, azzal a különbséggel, hogy ők a kikötőkben is folyamatosan járatják a motort, hogy megtermeljék azt a kisvárosnyi energiát - nap mint nap - amire szükségük van. Ekkora mennyiségű áramot - tudomásom szerint - egyik kikötőben sem lehet vételezni, ezért éjjel nappal muszáj járatni a gépeket, több tizezer autónyi károsanyag kipufogtatásával. A városok - mint Hamburg is – őrlődnek az érdekek közt, ki kéne tiltani ezeket a szennyező monstrumokat – mint ahogy azt az autókkal megteszik – de viszont, munkahelyet biztosítanak, turistákat vonzanak, akik itt költik el tengernyi pénzüket. 

Üdülőhajó okádja a füstöt Funchal-ban

Tehát marad a füstölés, egyedül a hajóstársaságok lelkiismeretére van bízva a dolog, ami - a Titanic óta tudvalevő, hogy - inkább nem létezik, mint igen. Valami azért megmozdult, mert – azt hiszem – a Mein Schiff, következőnek egy környezetbarátabb hajót rendelt, hogy kedvében járjon a német kikötővárosoknak.

Még egy. Szerintem is érdemes kipróbálni ezt vándorló hotel szerű, All-inclusive-s, üdülési formát, azt viszont tudni kell, hogy a hajó vége fele, a kémények közelében, nagyon magas a levegő károsanyagtartalma, sokszorosa az ajánlottnak.

Sokadszorra állapítom meg, hogy még ez a hajó is inkább a kikötői illetve a napi hajózási életformára van optimalizálva, mint a hosszútávú megszakítatlan hajóutakra. Például az orrkabinban nincs egyetlen kapaszkodó sem! Amíg állsz, neki tudod vetni a hátadat az egyik falnak, vagy szekrénynek, de amint le kell ülnöd – jobban mondva fel kell ülnöd a 80 cm magasan lévő – ágyra, máris ki vagy szolgáltatva az elemek kénye kedvére. A lábad nem ér le, kalimpál a levegőben, karjaiddal próbálsz hadonászni, mint egy rodeós a bikán, gyakorlatilag másodperceid vannak a repülésig. Neptun, ma nagyon hamar megunta a próbálkozásaimat, és egy váratlan hullámmal, úgy kiütött a nyeregből, hogy hanyat vágódtam mint egy büdösbogár, - akarom mondani szentjánosbogár - és csak a polc állította meg a kobakomat egy becsületes csattanással. Rögtön kiszámoltam magamat, - 1:0 oda  - megtapogattam a fejem új búbját, és azt vakargatva megállapítottam, hogy még jól is jártam, hogy nem a stelázsi élén landoltam…. Állítólag minden dolognak van jó oldala, ezek szerint még egy polcnak is…

Este megtartottuk a Rikiki visszavágóját - nem mondom meg ki nyert - mert biztos csak azt hinnétek, hogy csak szerencsém volt…

A kiflink elkészült, de csak fele akkora lett mint szerettük volna, jóval előbb fordult a szél az uralkodó irányba. Most pont kelet felé tartunk, Rabat irányába. Talán már holnap, legkésőbb hétfőn, Gibraltár fele tudunk majd tartani.

Itt a kiflink. Sajnos nem ér Gibraltárig. Viszont 30 csomós látszólagos szél süvít éjfélkor

Éjfélkor néha beerősödik a szél 28-29 csomóra, ilyenkor úgy rázkódik, zörög, zötyög az egész hajó, mint a repülőgépek a nagyon erős turbulenciákban, mintha az egész szét akarna esni… Egy ventilátor kilazul a menyezetről, a kábelén lógva verdes ide-oda. Ketten megfékezzük.

2019.03.10 Vasárnap

21. nap, 110 tmf ( 1713, Log 13788 nm)

Szakad az orrvitorla

Reggelre egy jókora - 80 centis – hasadás jelentkezett az orrvitorlánkon.

Napok óta erős igénybevételnek volt kitéve, a leekocsiról is ezért szakadt le a csiga.

 

Be kellett vonnunk teljesen - hogy megakadályozzuk a tovább szakadását – így motor indítottunk, noha későbbre terveztük. Még mindig erősebb - 20-22 csomós a szél – erősen lassít minket, teljes gázzal is csak 3-4 csomóval bukdácsolunk előre, a normál 6-7 mérföld per óra helyett.

Madeirán megbeszéltem Andival, hogy eljön Gibraltárba, és velünk tart egy kisseb szakaszon. Az tűnt a legésszerűbb megoldásnak, hogy 12-én kedden jön egy gép Budapestről – Gibraltár 500 mérföldre van Madeirától, vasárnap estig, legkésőbb hétfőn ott leszünk – és akkor én, egy bérelt autóval elmegyek érte Malagába. Meg is vettük neki a repjegyet - minden sínen van – többek közt ezért is forszíroztuk a szerda esti indulást Funchal-ból. Aztán rájöttünk, hogy valaki rosszul mérte le a távolságot, és valójában 100 mérfölddel messzebb van Gibraltár, úgy 600-ra, nem is beszélve a kiflizéssel megnövelt kanyarról. Vagyis legalább egy nappal tovább tart az utunk - az eredetilg gondoltnál – és ha kedd estére érnénk Gibraltárba, erősen kérdésessé válik, hogy este hat után találnék-e még nyitvatartó irodát, ahol autót tudnák bérelni, pedig Andi gépe csak 19.15-kor érkezik Malagába.

Tehát, már napok óta folyamatosan, aggódva számolgatom a lehetséges érkezésünket - nem lehetetlen a dolog -, de ez a kitartó szembeszél, erősen bizonytalanná teszi a gibraltári partraszállásunk idejét.

Naplemente előtt Ricsi javaslatára kihúzták a szalon ablakai elől az árnyékoló redőnyöket, így most már ki is lehet látni valamit a hajó belsejéből. A fél földet így, elsötétítve kerülte meg a Pinta, nyilván a trópusi nap elleni védekezés miatt, és mivel nem sok hely van a cockpitban, a fél társaság lent utazott a szalonban, amikor hatan voltak egyszerre a hajón.

A ma esti rikiki partiról sem mondom meg ki nyert, talán csak annyit, hogy nem volt szerencsém…

Utána, 9-től hajnali 1-ig aludhattam volna egy felet, de nem akart az álom – pillangó képében – a szememre repülni. Egyszerűen egy se járt arra... Mármint pillangó. Vagy csak elvonási tüneteim vannak? Hogy, nem dörömböl állandóan Neptun a fejemnél, és nem jár úgy a kabinom, mint egy rosszul megrakott centrifugázó mosógép? Mi lesz majd otthon így velem?

2019.03.11 Hétfő

22. nap, 124 tmf ( 1837, Log 13909 nm)

Kísértethajó az óceánon

Hajnali egykor leváltottam a kapitányunkat, aki bevonult a kabinjába, és ismét ott alszik, Madeira (5 éjszaka) óta először. Most, hogy motorral haladunk és csendesedtek a hullámok, a hajó sem dől annyira.

Nem Zsófival vannak fasirtban – apropó, nagyon finom fasírtot sütöttek ketten tegnap! – hanem azon a szép franciaágyon, lehetetlen a megdőlt hajón aludni, egyszerűen legurul az ember. (kikötői/egy napos hajózásra optimalizált hajó) Olyan, mint ha egy 40°-os lejtésű hegyoldalon felvert sátorban akarna aludni az ember… A másik ok - hogy Gyuri kint aludt a szalonban - az az volt minden bizonnyal, hogy kéznél legyen, ha bármi gond lenne a hajó irányításával az erős szélben.

Gibraltár fele közeledvén, sűrűsödik a hajóforgalom. Itt halad el minden nagy hajó, amik kifordulnak a gibraltári szorosból, és Dél-Amerika vagy a Jóreménység foka felé tartanak.

Hajóforgalom hajnali kettőkor a közelünkben

Világító planktonok villódznak már a Zöldfoki-szigetek óta, a hajónk mellett a felvert tengerben, de egyik este sem olyan csillagszóró mennyiségben, mint ahogy 2015-ben rácsodálkoztam, az Atlani átkelés elején… Tőlünk délkeletre kicsit világosabb az ég alja, ez már nyilvánvalóan a 80 mérföldre lévő, marokkói Rabat okozta fényszennyezés. Viszont a Rák csillagképet továbbra sem tudom odalátni az Oroszlán és az Ikrek közé – olyan gyenge fényű csillagokból áll -, hogy szerintem egyszerűen csak kineveztek oda valamit - egy elbújó állatot -, hogy meglegyen a 12 csillagkép, vagy ki legyen töltve az a hely az égbolton…

Részben ilyenkor - az éjszakai őrség idején – írom a naplót, ilyenkor jutnak a legjobb, legfrissebb zöldségek az eszembe.

Hajnali fél 3-kor Gyuri visszaköltözött a szalonba, még a domboldalon való alvás se megy neki a helyén…

Ahogy közeledünk Gibraltárhoz, egyre gyakrabban kerül szóba, a madeirai elfelejtett kijelentkezésünk ügye. Mit mondjunk? Mindelo-ból, a Zöldfoki-szigetekről van kilépési papirunk, de akkor hogy került Ricsi a hajóra? Egyetlen épkézláb válasz jutott az eszünkbe, hogy Madeira mellett kimentettük a viharos tengerből. Mint egy migráncsot, aki mindenképp Európába akar jutni. Csak el ne felejtsen majd menekült státuszért folyamodni a spanyol hatóságoknál… Hátha még egy kis pénzt is kap…

Madeiráról jut az eszembe. Az elrepült csörlőnk alkatrészeit nem sikerült Funchalban pótolni. A Lewmar olyan a csörlőgyártók közt, mint a Mercedes az autóknál. Drága és nagy nyereséghányaddal. Nagy nehezen válaszoltak, először csak egy komplett „autót” tudtak volna 4 hétre szállítani - egy pár éves kis Suzuki áráért - aztán egy londoni kereskedő 5 hétre vállalta a hiányzó palást és gyűrűk küldését, harmadannyiért. Ez olyan, mintha egy Mercinél egy hónapra tudnák szállítani, a törött szélvédő helyett egy újat…

Szóval, ezzel a csigasorral hajózunk az Adriáig - úgy tűnik jól működik - még ha kétszer annyi kötelet is kell behúzni egy forduláskor, de hát van időnk, nem versenyen vagyunk…

Délután - az egyik körbenézés alkalmával - egy fehér hajó farát pillantottam meg messze előttünk. Ó, ezt nem vettünk volna észre, amikor elment mellettünk??? Nem szép dolog. Aztán fél óra múlva - a következő kinézéskor - még mindig ott van, de mintha talán egy kicsit közelebb lenne… Biztos tévedek, hisz a monitoron egyértelműen látszik, hogy előttünk megy, velünk egy irányba, és a nagyhajók mind gyorsabbak nálunk.

Még egy félóra múlva, mintha még közelebb lenne… Hogy a manóba van ez? Megnéztem az AIS-en az adatait, és némi fény derült a rejtélyre. A hajó - egy 200m hosszú, 32m széles autószállító, a Glovis Condor - az áramlattal megegyező sebességgel, 0,9 csomóval sodródik előttünk, velünk azonos irányban, és ahol az szokott szerepelni, hogy „Út közben, motorokat használva”, ott az volt olvasható, hogy „Manőverképtelen hajó”. Tehát, tényleg közeledünk feléje, mert mi motorozunk, ő meg sodródik.

Ha nem változtatunk az irányunkon, akkor úgy 2 mérföldre haladtunk volna el mellette, ezért kértem Gyurit, hogy térjünk el felé, nézzük meg mi a helyzet. Talán segítségre van szükségük, vontatásra a legközelebbi kikötőig, vagy elfogyott az üzemanyaga és kéne neki vagy 20 liter gázolaj. „Jól van, de te akarsz sietni, hogy kedd délig odaérjünk Gibraltárba…” Ennyi még belefér - gondoltam – és arrafelé vettem az irányt.

Amikor mellé értünk, többször hívtam őket, a Glovis Condor-t, de nem jött semmi válasz.

Egy élő lelket nem láttunk se a fedélzetén, se a hajóhídon. Mint ha titkos kór végzett volna mindenkivel, vagy kalózok lennének a feldélzeten, vagy mint ha a kapitánnyal együtt, mindenki a gépházban szerelte volna a motort.

Csak az mentette meg őket attól, hogy elfoglaljuk a gazdátlan hajót, hogy nem tudtunk felmászni a 7 emelet magas oldalfalán…

Na, jó. Ha nem hagyjátok, hogy segítsünk, akkor így jártatok, magatokra vessetek…

Reggel óta szinte szélcsendben motorozunk, alig vannak hullámok, ma jól kipihentük magunkat. A sundowner-t Zsófi készítette el, finom Pinacolada koktél képében.

A szélelőrejelzés szerint kellemes éjszaka várható, maximum 15 csomós széllel, hajnal 4-től leszek ügyeletben, addig jól kialszom magam, és akkor már a gibraltári szorosban járunk majd.

Végre nappal is láthatom.

 

2019.03.12 Kedd

23. nap, 80 tmf ( 11917, Log 13989 nm)

Éjjeli vihar a gibraltári szorosban

Aztán minden egészen másképp alakult. Alvás közben – éjfél körül - konstatáltam, hogy erősödik a szél, egyre jobban fütyült, és beindult a hullámvasút, egyre nagyobb amplitudóval.

Egy darabig próbálja negligálni az ember, alvás közben a zajokat - az egyre nagyobb liftezést, a hullámok dörömbölését a fejed melletti falon - de aztán amikor harmadjára emelkedsz a levegőbe az ágyadról egy hullámhegy tetején, és ezúttal 30 cm-rel arrébb landolsz, mint ahogy feküdtél, akkor megnézed hány óra: hajnali fél kettő. Ez nem az kellemes éjszaka amit jósoltak, aludhatnál még két és félórát, de esélytelen, nézzünk csak ki, kell-e Gyurinak segítség.

Felöltöztem, kimásztam a szalonba: sehol senki. Kinézek a kormányállásba: senki. Na ez szép. Vonyít a  a szél, csapkodnak a hullámok a sötétben, a motor erőlködve visz előre minket, egy-egy nagyobb szembejövő hullámban megtorpanva. Aztán látom, hogy Ricsi viharkabátban, a biztonsági kötéllel kikötve mászik vissza a cockpitba az egyik oldalról, nem sokkal később Gyuri meg a másik oldalról. A biminit kellett összecsukni, lekötözni, mert már kezdte megszaggatni, széttépni a szél. Felvettem én is az Ölzeug-ot: viharkabátot, -nadrágot, mentőövet, biztonsági hevedert, de egyenlőre nem volt szükség segítségre. Lentről figyeltem a hajóforgalmat a monitoron, már a gibraltári szoros bejárata előtt jártunk, az Atlanti óceánon. A keleti szél közben viharossá erősödött, tartósan 30-35 csomóra, ami a Beaufort skála szerint 7-es – 8-as erősségű viharnak számít, és ha figyelembe vesszük, hogy szembe kaptuk, akkor ez stabilan 8-as erősségű „élénk vihar”-nak számított.

Mindegyik hullám felcsapott a hajóra - beterítve a teljes fedélzetet - folyt végig a két oldalon hátra, csak sprayhood alatt talált védelmet az ember. Odalent, Ricsi észrevette, hogy a konyhaszekrényből, a mikró alól folyik ki a víz. Eddig nem tapasztaltunk itt beázást, nem értettük honnan jöhet. Olyan volt, mint amikor a tengeralattjárókon – merülés és harc közben – elkezd betörni a víz, először csak csepeg, aztán…

Harci zaj jött itt is kintről rendesen, aztán Gyuri rájött, hogy még délután - a szép napos időben - leszerelte a kint lee-kocsit, és nem csavarozta vissza a sín végelzáróját, azon a két lyukon folyhat be a víz. Nagyon boldog volt, hogy megint kimászhat fejlámpával a fedélzetre, és a sötétben hánykolódó hajón csavarozhatja vissza az alkatrészt. Szerencsére sikerült a művelet, se a csavarhúzó, se a végelzáró, sem pedig a csavarok nem estek ki a kezéből.  

Eredetileg úgy terveztük, hogy az afrikai part közelében haladunk át a szoroson és csak utána vágunk át Gibraltár fele - keresztül a nagy hajóforgalmon - de Gyuri úgy döntött, hogy még itt kint, az Atlanti óceánon menjünk át a spanyol oldal mellé, hátha ott majd gyengül a szél, kisebbek lesznek a hullámok.

Nagyon kellett figyelni, ahogy a sötétben kereszteztük a nagyhajók útját, ki fog elengedni, kit kell nekünk elkerülnünk, nagy segítséget adott ebben is az AIS. 

Egy hajó erős fényei, kitartóan közeledett balról pontosan felénk – neki kellett volna elsőbbséget adni, kitérni – végül az utolsó pillanatban módosította az irányát, és kb. 50 méterre vágtatott el mögöttünk a sötétben, a viharos tengeren, egy kétárbócos vitorlás, mint a Bolygó Hollandi, természetesen vitorlák nélkül. Egy lélek se látszott a fedélzeten, már értem, hogy hogy keletkeznek a legendák. Csak az AIS adatokból tudtuk meg, hogy az 56 méter hosszú, Piropo vitorlás volt az, aki ilyen jól kicentizett minket. 

https://www.yachtcharterfleet.com/luxury-charter-yacht-22908/piropo.htm

Alattunk a kis nyíl a Piropo kétárbócos jele, amint elvágtat mögöttünk

A bal alsó sarokban a szélerősség olvasható: 33,9 csomó

Amikor átértünk a spanyol partok közelébe, kiderült, hogy semmivel se jobb itt, sőt itt már volt mobilhálózat, letölthettük a Windy-ről a szél térképet, és abból az látszott, hogy az afrikai part közelében mintha enyhébb lett volna a helyzet. A szélelőrejelzés ezúttal nem jól működött, a jósolt 15-17 csomó helyett 30-35 csomós vihar süvített, és a Windy az aktuális állapotot is rosszul mutatta, szerinte 25-ös szél fújt keletről, 30-as – esetenkénti - széllökésekkel, mi viszont, folyamatos 30-35 csomót mértünk 3-4 órán keresztül.

Itt már a spanyol oldalon tartunk Tarifa fele

Már világosodott, amikor a tarifai világító tornyot hat órakor elértük, hisz a széllel szemben – maximális motorteljesítmény mellett is – csak 2,5-3 csomós sebességgel, csak lassan, bukdácsolva tudtunk haladni.

Gyuri ekkor ledőlt egy kicsit aludni, csak én maradtam a kormány mellett, de a várva várt – és a Windy által jelzett – szélcsökkenés csak órákkal később, nagyon lassan teljesült be.

 

Hoppá! Ilyen a fröccsöt nem kértem!!!

Nyolc óra fele kibontakozott a párából Gibraltár. A halászok munkába indultak, és a szél tényleg kezdett lassan csendesedni. A horgonyzó hajók közt - a Szikla szélárnyékában – már nyoma sem volt, az éjjeli irgum-burgumnak, ártatlanul kisütött a nap is, mint ha semmi sem történt volna pár órával ezelőtt.

 A befutás előtt Zsófi készített egy finom rántottát, ami a meleg teával csodát művelt velünk, még ha kapkodva is kellet belapátolnunk, mert közelgett a kikötő.

Az angol oldalon teletankoltuk a Pintá-t olcsó gázolajjal, majd áthajóztunk a spanyol oldalon lévő, új Alcaidesa Marinába. Ricsit fölöslegesen bujtattuk el, mert a kutya se volt kíváncsi rá, hogy hányan vagyunk, honnan jöttünk. Talán a migránsoknak is így kellene jönniük, viharban, négyessével és egy Hallberg-Rassy-val. Másfél évente… Fel se tűnne, ha este szállnának ki.

Gyuri elárulta, hogy ez volt a földkerülő utuk legkényelmetlenebb szakasza. A Zöldfoki-szigetektől három hete boxoltunk az uralkodó széllel és a hullámokkal szemben. Természetesen, ez a passzát övezetben való földkerülésre vonatkozik, össze nem hasonlítható a földkerülő versenyek útvonalával, ami az állandóan viharos déli Csendes-óceánon vezet. A vitorlás vándorok szokásos útja Szent Ilonáról Európába, Dél-Amerika és/vagy a Karib-tenger érintésével szokott történni, az Azori-szigeteken keresztül, - mint ahogy Colombus is hazatért – a kedvező szelek segítségével. Jó pár héttel hosszabb az az út, de valószínűleg sokkal kevésbé kellemetlen.

Pár éve olvastam egy német, nyugdíjas házaspárról - akik egy katamaránnal – kerülték meg a földet, a passzát útvonalon, csak éppen az ellenkező irányban, végig a széllel szemben vitorlázva, kreuzolva, küzdve. Bevallották, hogy nem csinálnák meg még egyszer, és azt sajnálták a legjobban, hogy azokkal a szimpatikus vitorlázókkal - akikkel útjuk során megismertek - soha nem találkoztak többet… De, végigcsinálták a hülye ötletüket, elsőként kerülték meg a földet katamaránnal a „rossz irányba”. És akkor mi van? Úgy kell nekik, csak a kitartásuk miatt tudom megemelni a kalapom előttük.

Utunk eddigi szakaszának egy pozitív hozadéka biztos van már, nevezetesen, hogy hullámvasúton és elvarázsolt kastélyban már biztos gond nélkül tudok majd aludni…

Visszaolvasva - hát lehet -, hogy nem sok ember kedvét hoztam meg a vitorlázáshoz, pedig talán ez lenne az egyik célja, az írásaimnak. Aki kedvet akar kapni, az olvassa el a korábbi utak leírásait is. Tény, hogy vannak szakaszok, napok, órák, amik embert, kitartást próbálóak, - amikor megkérdezi az ember magától, hogy mi a fenét is keresek itt… - de aztán máskor meg, olyan látványban, élményekben részesül az ember, ami simán feledteti a korábbi nehézségeket, és azt mondja magának a hajós: „Na ugye, hogy megérte!....”

Egy forró zuhannyal jutalmaztuk magunkat, Gyuriék elmentek megnézni a majmokat – Zsófi még nem volt Gibraltárban -, autót béreltem, majd a vitorlajavítóval leszedtük a szakadt orrvitorlánkat, aki magával vitte Tarifába javítani. Délután, egy órácskát még tudtunk szundítani, mielőtt Ricsivel elindultunk a kis Toyota Aygo-val - Andiért – a malagai reptérre. A déli ebéd kimaradt, csak a brokkoli leves maradékát tudtuk bekapni indulás előtt. Útközben - egy kilátó helyen – még csináltunk egy fotót a Szikláról, majd Ricsi bravúros navigálásával – baleseti dugókat é fizetős szakaszokat elkerülve – épp időben érkeztünk a 120 km-re lévő reptérre.

Visszafele úton megálltunk Marbella-ban – mi nem voltunk igazán elragadtatva tőle – és végre ehettünk egy jó olasz pizzát, mielőtt éhen haltunk volna az első üléseken…

2019.03.13 Szerda

24. nap, ( 2014, Log 14.006 nm)

Ismét egy nap a majmoknál

Délelőtt bevásárolni mentünk a kis Toyotával, éppen hogy csak befértünk hárman a sok inni- és ennivaló mellé, autó nélkül igen csak sokat kellett volna cipekedni.

Kis spanyol templom La Linea-ban

Messzebbre már nem maradt időnk kirándulni, pedig a Ronda nevű gyönyörű spanyol kisváros itt van nem is olyan távol. Így aztán Andival és Ricsivel Gibraltár felé vettük az irányt, ezúttal autóval. Érdekes, hogy Gibraltárban, az angliaitól eltérően ugyan olyan közlekedés, mint az egész kontinensen. Állítólag túl sok volt a karambol a behajtó turisták és a helyiek között, ezért a 70-es évek tájékán itt is átálltak – az általunk megszokott jobboldali közlekedésre. Először egy nagyon jó tonhal steak-et ettünk a felvonó lábánál, majd felvitettük vele magunkat a hegytetőre. 16 € az oda-vissza jegy ára, de mi gyalog akartunk lejönni, ezért az olcsóbb, - csak odaútra szóló - 13,50 €-s jegyet vettük.

Ebben az esetben venni kellet még hozzá egy nemzeti-parki belépőt is, 2,50-nért - nehogy jól érezzük magunkat – hozzájárulás a majom populáció fenntartásához (és itt most nem az angolokra gondolok, de ezt most nem fejtem ki bővebben, mert másfél éve is jól belegabalyodtam a tisztázásba). https://balajaazoperencian2.blog.hu/

Ezt a nemzeti parki belépőt csak az új üvegpadlós kilátónál kérték, aminek egy része a megrepedt üvegtáblák miatt szalagokkal el volt zárva.

Afrika hegyei a távolban

Egészségesen elfáradtunk, mire legyalogoltunk - de megérte – mert gyönyörű tiszta volt az idő, az afrikai hegyeket is lehetett látni.

Sötétedés előtt, elautóztunk még az Európa fokhoz, a mecsetből éppen esti imára szólt a hangszóróból a helyi imám elnyújtott éneke. Két – a mecset melletti - kocka alakú, új épület gondolkoztatott el, kicsi ablakokkal, erkélyek nélkül. Itt a világ egyik legérdekesebb panorámája előtt miért épít valaki ilyen egyszerű, bezárkózó, már-már puritán épületet? Csak arra jutottam magamban, hogy ez szerintem, valami iszlám bentlakásos College lehet, az igaz hitet majdan terjesztő növendékek a számára… Másfél éve még nyomuk sem volt.

Foto: Müller Richárd

A Sziklát a keleti oldalról megkerülve visszatekeregtünk még a városba, hogy a fő/sétáló utcán lévő postahivatal előtt bedobjuk Zsófi képeslapját, amit minden kikötőből küld az otthoniaknak.

Foto: Müller Richárd

Az esti rikiki partin Ricsinél gyűlt össze a legtöbb pont, nem is értem minek írok erről…

2019.03.14 Csütörtök

25. nap, (2014, Log 14.006 nm)

PAN-PAN, PAN-PAN

Reggeli tervezgetés: Miilyen messze van Alicante?

Reggel Andival elautóztunk Tarifába, hogy a megjavított orrvitorlát elhozzuk. Egy kis baráti alkudozás után 300€-ban megegyeztünk, és az összehajtogatott génuát betuszkoltuk a hátsó ülésre. Elkanyarodtunk még a spanyol szárazföld legdélibb pontján álló világítótoronyhoz - ami mellett kedd hajnalban, a viharban elhajóztunk -, majd a kicsi, mórias belvároson átaraszolva, megtankoltam és visszaautóztunk Gibraltárba.

Az autót egyszerűsített eljárásban leadtam, majd kijelentkezés céljából odamotoroztunk a marina irodájához, ahol Gyuri 46 eurót fizetett a két napra, árammal vízzel együtt. A horvátoknál ez közel 200 euróba kerül nyáron…

Ötletes fenderlépcső Ausztráliából

Az orrvitorlát gyorsan felszereltük, és elindultunk a gibraltári félsziget megkerülésével Alicante irányába.

Felszereljük az orrvitorlát

A csapat induláskor. Hogy ne magammal kezdjem, ha háttal álltok a képnek, akkor jobbról kezdve:

Ricsi, Zsófi, Gyuri, Andi és Balaja

Marha érdekes volt, a felhőképződés folyamatát megfigyelni, ahogy a keleti szelet felemelkedésre kényszeríti a Szikla, csak annyira, hogy a lehűlő, kicsapódó vízpára, felhővé alakuljon át, és ilyen állapotban fújja tovább a szél nyugat felé. Csak a hegy fölött képződött folyamatosan ez a felhő, megnézhettük hátulról, oldalról és elölről is a folyamatot.

Teljes gőzzel működik a gribraltári felhőgyár:

Azt beszéltük meg, hogy ma mi fogunk főzni Andival, de alig kezdte meg az előkészületeket a konyhában, a hajó mozgása tudatta vele, hogy kívül tágasabb, és a kormányállásban ülve vészelte át a délutánt, néha lehunyt szemmel. Így a pörköltöt egyedül főztem meg, míg a zöldborsó levest folyamatos konzultálással, Andi tanácsadásával készítettem el.

A gibraltári szoros közelében hatalmas a rádióforgalom a 16-os csatornán. A tarifai mentési központ többszöri PAN-PAN hívása figyelmeztette az összes körzetben járó hajót, hogy egy migráns csónak 58 emberrel a fedélzetén hánykolódik valahol, figyeljen mindenki. Rejtély maradt számomra, hogy honnan a bánatból tudták, hogy 58-an ülnek a csónakban. A figyelmeztetés szerintem csak arra vonatkozott, hogy a nagyhajók nagyon ügyeljenek, el ne gázolják a gumicsónakot, ami nem biztos, hogy ki tud térni. Az, hogy mi történt velük a továbbiakban, az már nem derült ki.

Gibraltártól Alicantéig Andalúzia partjai mellett haladtunk

19 óráig tudtunk vitorlázni, aztán elült a szél, sima lett a tenger, és motort indítottunk, hogy szombat estére Alicante-ba érjünk, mert vasárnap reggel 9.50–kor indul onnan Andi és Ricsi gépe Budapestre. Kora estére Andi is jobban lett, teljesen elmúlt az a né-hányingere, és már úgy mozgott a hajón, mint aki szintén pár hete itt lenne.

Naplemente Andalúzia partjainál. Szerintem ez a leggyakrabban fotózott radarkészülék a világon

Maradjunk abban, hogy a továbbiakban csak akkor írok kártyázásról, ha én nyerek. Az jót tesz mindenki önbizalmának, az olvasóénak is, meg nekem is…

Itt most meg se említem.

2019.03.15 Péntek

26. nap, 138 tmf (2152, Log 14.144 nm)

Régi őrtornyok mellett az Alborán tengeren

Ringató álom, icicpici kellemes hullámocskákkal, nem volt még ilyen kellemes éjszakánk, ami óta úton vagyunk a Zöldfoki-szigetekről. Fél nyolc fele kelt fel a nap, pillanatok alatt kibújt a tengerből és vakítóan sugárzott ránk a tiszta égboltról.

Előttünk kel a nap 

5-10 mérföldre hajózunk el a Costa del Sol, a spanyol „Napospart” előtt, este Marbella és Malaga fényei mellett haladunk el, ma már Alméria fele közeledünk a Sierra Nevada 3000-es, havas hegycsúcsai mellett. A hegyek lábánál, szabályos szürke foltok láthatók. De nagyon sok. Először piszkos hóra gondoltam, aztán napelemparkokra, de azok inkább kékes, sötétebb színűek, végül üvegházakra tippeletem, de ennyi??? „Fóliasátrak!” mondta Ricsi, hát persze, nem is tudom miért nem ugrott be nekem. Itt termelik a spanyol zöldségek 1000%-át, innen szállítják kontinensszerte a multik polcaira.

Azok a szürke sávok a fóliasátrak

A mondernkori rabszolgatartás folyik itt, migránsok tömege dolgozik éhbérért, csak annyit kapnak, hogy szállás legyen a fejük felett meg jusson kajára. A spanyol kormány félre néz egy kicsit, mert az, aki itt dolgozik, legalább nem terheli a szociális kasszát. Ördögi kör ez a gazdák számára. Valaki elkezdte a migránsok dolgoztatását, és a többinél olcsóbban, dömping áron adta a paradicsomot. A multikat csak az ár érdekli, hogy a többinél olcsóbban kínálhassa a zöldséget, és amíg van papír róla, nem érdekli, milyen módon termelődik az áru. Igazándiból nem is az ő feladatuk ennek az ellenőrzése, és a vásárló sem hibáztatható, hogy a többség árérzékenyen az olcsóbb árut vásárolja, holott mindenki sejti, hogy ennyi pénzért lehetetlen szabályosan fóliasátrakban termelni, leszedni, csomagolni, szállítani, és értékesíteni. Tehát egy termelő elkezdte a fekete rabszolgatartást, letarolta a piacot, és a többi is kénytelen volt ugyan ezt a módszert alkalmazni, ha nem akart - felemelt fejjel - rövid úton tönkre menni. A helyét, sátrait, azonnal átvette volna a konkurencia, és észre sem vennénk, hogy valaki be akarta tartani a játékszabályokat…

Mi meg örülünk az olcsó paradicsomnak, és gerjesszük a folyamatot anélkül, hogy tudnánk róla.

A tenger nem foglalkozik ezzel. Ismét tükörsima, a teherhajók 15 mérfölddel kijjebb haladnak, nem kell egymást kerülgetnünk.

Délután ismét egy PAN-PAN hívás tudatja velünk pontos kordinátákkal, hogy valahol előttünk - már a spanyol part közelében - ismét egy migránscsónak van 35 emberrel (pontosan 35!). Csak egy szürke hadihajót látunk messze előttünk, de az is rövid úton eltűnik.

Végre kedvező lett a szél, felhúzhattuk a genakkert is

Délután megemlékeztünk március 15-ről, ami rövid és frappáns volt, Zsófi feltűzött magának egy kokárdát, mi meg elbeszélgettünk a rendszerválás előtti március 15-i élményeinkről.

Egész nap az andalúziai partok mellet haladtunk el, és láthattuk, hogy a régi korokból itt maradt őrtornyok állnak látótávolságra egymástól a parti szirtek csúcsain. Zászló és fényjelekkel küldhették a sürgős üzeneteket, Gibraltártól Valenciáig, az ellenség közeledtéről, a saját flotta vagy kereskedőhajók visszatéréséről. Minket csak némán figyeltek, semlegesnek ítéltettünk…

Őrtorony a part mentén

27. nap, 142 tmf (2294, Log 14.286 nm)

Kikötünk Alicantéban

Egész hajnalban kényelmesen, jól haladtunk a parttól 10-15 mérföldre, halászhajókat nem láttunk, csak a kereskedelmi hajók haladtak velünk párhuzamosan továbbra is, hol velünk szemben, hogy velünk egy irányban.

Ilyen jót régen aludtam a tengeren, mint az utóbbi két éjszakán. Sima, ringató ágyban, halk, lágy csobogás mellett, lehet, meglesz még ennek a böjtje…

Az alicante-i kikötő

Délután 3-kor kikötöttünk Alicantéban, megtankoltunk, lefürödtünk, és felkészültünk a partraszállásra.

Először megnéztük – ingyenesen -  a Volvo Ocean Race múzeumot, ahol a szimpatikus beengedő ember amint megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, egyből felderült az arca: „Ááá, Ohrbáán, egy nagy rajongója vagyok neki!” –mondta széles mosollyal, egész meggyőzően, és csak akkor merült fel bennem a kétely némi szikrája, amikor azzal folytatta, hogy otthon, ki van nála rakva a falra, egy öles nagy Orbán plakát… Honnan a fenéből szerezhetett ez egy ilyet - gondoltam –, de ismerve a kormányzati tevékenység népszerűsítését szolgáló kiapadhatatlan állami forrásokat, ez sem tűnt lehetetlennek.

Nem forszíroztuk tovább a kérdést, hanem inkább bementünk a kiállító terembe, ahol az innen induló, 1975 óta, négy évenként megtartott földkerülő vitorásversenyekről lehetett érdekes dolgokat megtudni, és aztán kint – fejvédő sisakkal felszerelve - be is lehetett mászni, a 2005-ös Brasil 1 versenyhajó spártai belsejébe.

Az eredeti kormányokat ellopták, csak egy fautánzatot lehetett tekerni, mint az oviban

Egy tér az egész, csak az egyetlen budit lehetett függönnyel leválasztani, ez nem az hely, ahol a telefonon, híreket, e-maileket olvasgatva merenghetne el az ember hosszan, az erőlködés közben.

Na, ez egy igazi árnyékszék...

Sem zuhanyfülke, sem étkezősarok nincs, ágyként szolgáló keretre feszített háló is csak annyi, amennyi az éppen nem szolgálatos fele legénységnek elég. Első próbára nem tűntek kényelmetlennek az ágyak, sőt egy kis csigasorral, fekvés közben állítani lehetett a magasságukat, hogy menet közben a hajó dőléséhez viszonyítva is, közel vízszintesre lehessen őket beállítani.

Egy ilyen ágy néha nálunk a Pintá-n is elkelne…

A tűzhely és a mosogatómedence a hajó közepén, a lejárattal szemben, egy kardánszerű felfüggesztésen volt rögzítve, hogy az egész vízszintesen álljon a hajó dőlése ellenére. A legénység porból készült „ételekkel” vitte be a napi 6-10.000 kalóriányi energiaszükségletet, mint az űrhajósok.

A tűzhely és a mosogató

A navigátornak, hátul a fedélzet alatt, a kormány előtt volt egy kis asztala a műszerekkel, laptoppal – mint egy páncélos lövegtornyában -, onnan adta ki az utasításait egy mini, hátranyíló ablakon keresztül a kormányosnak. Műholdon keresztül tartották a kapcsolatot a versenyrendezőséggel, azon kapták meg az éppen aktuális meteorológiai előrejelzéseket.

A navigátorok "tüzelőállása"

A hajótest belseje – nyilván nem véletlenül – tiszta feketére volt festve, de el se tudom képzelni, hogy milyen okból. A személyzet összes tagja, csak egy fogkefét vihet magával, személyes dolgok, váltás ruha, csomag, ruhásszekrény, ismeretlen fogalom a 10-20 napos etapokon.

Csőrlőpróba

Innen a dugig lévő tengerparti strand mellett vezetett az utunk a várhegy aljában lévő alagút bejáratához, ami a hegy gyomrában lévő lifthez vezetett.

Csak páran fürödtek a 17 fokos tengerben, a többiek szombat délutáni lázban égtek a homokos parton. Kik fürdőruhában vagy pólóban és rövidnadrágban flangáltak (északi népek), kik meg hosszúnadrágban, és télikabátban dideregtek (bennszülött spanyolok, és más déli népek).

Utána, a lifttel felmentünk a hegy tetején őrködő várba, ami egyes elemeivel spanyol középkori erődre emlékeztetett, de azt sem zárnám ki, hogy a mórok is bővítgették egy időben. Ennek utána kell majd néznem.

Kilátás a várból a kikötőre. Tényleg!

Lejövén a városba, megnéztük a S. Nikolas katedrálist, ami ablaktalan magas falaival inkább emlékeztetett kívülről egy várfalra, mint egy templomra.

Jót vacsoráztunk egy spanyol étteremben, bevásároltunk mindenféle tüzesvizet, mert már nagyon kimerültek a tartalékaink - és a kapitányunk is tudta, hogy élelem és víz nélkül akár hetekig el lehet lenni, de az égetett szesz hiánya, akár napokon belül is lázadáshoz vezethet a fedélzeten -, és addig jártuk az esti Alicantét, amíg fel nem tudtuk tölteni ezirányú készleteinket.

Hatalmas élet volt a cityben, mintha az egész egy bulinegyed lenne. Elhaladtunk egy leleményes, középkorú koldus előtt, aki rábízta az adakozókra, hogy milyen célra akarják számára az adományaikat szánni. Négy pohár volt előtte, ilyen sorrendben: Beer, Food, Ferrari, Disneyland…   

Hiányoltam még egy táblát, amelyen feltünteti, melyik számvevőszék ellenőrzi, hogy jó helyre folynak-e a célzott támogatások…

Este 10-kor megérkezett a hajóra Ricsi helyett a váltás, Ferenc, az egyik jó barátom – Májsztró – fia Berlinből. A közvetlen alicante-i gépre már nem kapott helyet, így Madridba repült, és onnan jött vasúton a spanyol szuperexpresszel.

2019.03.17 Vasárnap

28. nap, 26 tmf (2320, Log 14.312 nm)

Legénységcsere

Ricsi és Andi, reggel 7-kor kihajóztak a Pintá-ról, ők a Wizzair 9.50-es közvetlen budapesti járatával repültek haza. Nagyon örültem, hogy Andi 4 napra el tudott jönni velünk, kikapcsolódhatott pár napra az iskolai mókuskerékből, és a segítségével ledolgozhattam egy kicsit a főzésbeli hátrányomat a fedélzeten. Azért akartunk korán indulni, hogy talán még világosban érhessünk ma este Ibizára.

Ricsi és Andi a reptérre indulnak

Horgászok hosszú díszsorfala előtt hajózunk ki Alicanté-ból

Legénységünk új tagját Ferit, kioktattuk a legfontosabb tudnivalókról, például a WC használatról - és más, egyéb életbevágó dolgokról -, mint hogy utcai cipővel nem lépünk a fedélzetre. E figyelni kell, például olyankor is, ha a partfal helyett más hajójára tudunk csak rákötni – úgy mint Madeirán -, ilyenkor cipő nélkül illik átmászni rajta, hogy ne karcoljuk meg, ne koszoljuk össze. Különösen az angolok háklisak erre, végül is érhető, olyan ez mintha más házának a teraszán masíroznánk át naponta többször. Az csak természetes, hogy az árbóc előtt, kell közlekednünk, hogy minél kevésbé zavarjuk a szomszédunk privát szféráját.

Egyébként a brit hadihajókon - Nelson korában - ilyenkor, vasárnap délelőtt vagy istentiszteletet tartottak, vagy helyette felolvasták a felsorakozott teljes legénység előtt a hadihajókon érvényes törvényeket, szabályokat, és főleg azok büntetési tételeit.

Elég egyszerű volt, a legtöbb dologért halálbüntetés járt. Így a lázadásért, dezertálásért, árulásért, a  tisztekkel szembeni ellenszegülésért, valamint súlyos hanyagságért - ami a hajót veszélybe sodorhatta -, fajtalankodásért, szodomiáért, és még egy csomó mindenért, ami most nem jut eszembe. A liberalizmus és a szakszervezet, bizony gyerekcipőben járt még akkoriban.

Óva intettük Ferit, nehogy ilyen helyzetbe kerüljön…

Alicantéból Ibiza érintéséval hajóztunk Szardíniára

11 óra 29 perckor átléptünk a keleti féltekére, amit egy stampó röviditallal ünnepeltünk meg. (Ugye milyen jó, hogy vásároltunk tegnap…)

A bal felső sarokban lászik, hogy a 000°00' ,004 keleti hosszúságon vagyunk

Délután öt óra körül eltűntek mögöttünk a párában a 25 mérföldre lévő hegyek, Ibiza még 35 tmf-re van, világosban már nem érünk oda. Este 7kor újra megpillanthattuk az ibériai félszigeten hátrahagyott hegyeket, mert a nap mögöttük ment le, és a kontúrjaik világosan kirajzolódtak, pedig már 35 mérföld távol voltak.

Alicante-tól 90 tmf-et megtéve -  15 és fél óra hajózás után - megérkeztünk Ibiza szigetére és este 10-kor horgonyt vetettünk a sötétben, az Akassztottak partja előtt. Na, szép helyet nézett ki ez a Gyuri nekünk… A szél süvített, mintha a kivégzett kalózok a mi lelkeinket is ki akarnák fújni, csak egy 8 m magas homokdűne védett minket a hullámoktól, amik azért befordultak az öblünkbe, és egész éjjel - hol jobban, hol kevésbé  - dülöngéltették a hajónkat. A horgonylánc éjjel gyakran a hajó orrához verődött, mintha éppen csontvázak másznának a fedélzetre… Lehet túl sokat néztem a Karib-tenger kalózait?  

2019.03.18 Hétfő

29. nap, 73 tmf (2393, Log 14.497 14.385 nm)

Ibizán

Fél tíz fele átmotoroztunk Ibiza fővárosába, közben ma is svédasztalos állófogadás volt a reggeli, mint jó néhányszor az Atlanti-óceánon, amikor a hajó dőlése miatt nem lehet kipakolni az étkező asztalra. Ilyenkor egyesével, vagy kettesével a konyhapult elé járulunk, terpeszben befeszítjük magunkat a két pult közé - és a néha elszabaduló dolgokat elkapva - módszeresen megreggelizünk.

Svédasztalos állófogadás a Pintá-n

A marinában, ahol megtankoltunk, nem kellett a pénzünk, még egy fél napra se, négy unatkozó ügyéntéző ült a pult mögött, és sajnálkozva tudatták velünk, hogy átépítés folyik, ezért lehetetlen akár egy percre is kikötnünk náluk. Álljunk át a szemközti két marina egyikébe a város közelébe.

Így is tettünk, kikötöttünk a Princess Too luxusyacht mellé a városi partfalra, a kutya se jött oda hozzánk, ott álltunk egy fél napot ingyen.

Gyuri elment Zsófival megkeresni a Raymarine kirendeltséget, mi meg Ferivel megmásztuk a várat, felfedeztük a várfalakon belüli óvárost. Borús volt az idő, néha szitált is az eső, de jól lehetett érzékelni, hogy napsütésben milyen hangulatos kis hely lehet ez.

Egy bő óra múltán összefutottunk a megbeszélt helyen, Gyuriék potyára gyalogoltak olyan messzire, mert az üzlet elköltözött, és a tulaj is szigeten kívül volt ma. Közösen megebédeltünk egy hangulatos kisvendéglőben, élvezve a Feri spanyol nyelvtudását, fél évig önkénteskedett Peru-ban a Göthe Intézet kisegítőjeként, majd egy évig tanult Valenciában.

Gyuriék is kedvet kaptak a várnézéshez, így velük is felmásztam oda, Feri addig sétált egyet a városban, de további szép helyeket már nem talált. Kávéztunk egyet a főtéren, bevásároltunk a helyi Spar-ban, aztán egyből elkötöttünk, és elindultunk Szardínia déli csücskén lévő Cagliari fele. Tanulmányoztuk az időjárás előrejelzéseket, használható szeleket ígérnek, de már csak némi fenntartással hiszünk a Windy-nek.

Ahogy kiértünk a kikötőt védő mólók mögül, kellemetlen döghullámzással találtuk magunkat szembe. A tegnap esti északkeleti szél hozta létre ezeket, a szél már elült, - úgyhogy motoroznunk kell - de a távolról jövő hullámok tehetetlenségüknél fogva még egy jó darabig - akár egy napig is – bosszantja az embert. A legyengült szél már délkeletire fordult, vitorlázáshoz kevés, de kisseb kereszthullámokat már gerjeszt, amik pont arra jók, hogy jobbról-balról kirázzák az emberből a lelket, és a tengeren betegségre érzékenyek gyomrát felkavarja. Feri is sokáig küzd az elemekkel, de aztán megadja magát egy vödörnek, ami hűséges kísérőtársa marad majd a következő nap folyamán is.

2019.03.19 Kedd

29. nap, 115 tmf ( 2508, Log 14.497 nm)

Amikor két pont között, nem az egyenes a legrövidebb út

Szerencsére elmúltak a tegnap esti kellemetlen döghullámok.

Hajnali 3 fele már idelátszanak a Cabrera szigeteki világítótornyok a tiszt,a holdfényes éjszakában.

A kis szigetcsoport természetvédelmi övezet, a vitorlások is csak külön engedéllyel hajózhatnak be ide, amit előzetesen – e-mailen kell megkérvényezni. Amikor pár éve erre jártunk, pár órát a zóna előtt kellett le és fel hajóznunk, amíg megérkezett a jóváhagyás.

Este, a radart is be szoktuk kapcsolni, amin nem csak a partvonalat és hajókat lehet foltosan látni, hanem az alacsonyabban szálló zivatarfelhőket is.

Két zivatarfelhő a radarképen, felül a Cabrera szigetek láthatók

 

Aztán felkel a nap. De hogy!

Na és akkor most arról, hogy mikor is nem az egyenes, a két pont közötti legrövidebb út.

Ha Ibizáról mostani célunk, Szardínia legdélebbi csücske felé, a térkép szerint nyílegyenesen hajóznánk, akkor pontosan kelet felé, 090°-ra kellene tartanunk. Ezt nevezzük loxodrómán való hajózásnak. Ilyenkor valójában nem a legrövidebb utat tesszük meg a két pont között, de irányváltoztatás nélkül haladhatunk végig, és a leggyakoribb Mercator féle tengeri térképeken egyenes vonallal ábrázolhatjuk az utunkat.

Van azonban még egy ennél is rövidebb út - egyrészt az erdőn keresztül - másrészt meg ha ortdrómán hajózunk, ami a kiindulási pont és az érkezési pontokon átmenő főkörön vezet.

Furcsa, nem?

Megpróbálom elmagyarázni az egészet egy példával. Van egy alma. A csumától (északi sark) 1 cm-re délre kókadozik egy kukac. Meghallja, hogy a csumával majdnem pontosan átellenben - szintén egy centire - ott illegeti-billegeti magát egy nőstény… Csak képzeljétek el. Az egy centit. Valamiért oda akar jutni a leggyorsabban. A (Mercator) térkép szerint mindig keletre kellene másznia – úgy ahogy az almahámozást kezdjük – és akkor pont oda találna. Durván 4 centit kéne kúsznia a loxodrómán, ha bolond lenne.

Viszont, ha a csumán keresztül igyekszik oda, két centiméter megtétele után odaér - feltételezve -, hogy kikerüli a csumát és nem átmászik rajta. De ennyire egy kanos kukac se hülye…

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden út az Északi sarkon keresztül a legrövidebb, csak a jobb szemléltetés kedvért helyeztem a kályhát a csumához.

Próbáltam a vizuálisabb típusú kertészek, és háziasszony számára is érthetően elmagyarázni a kérdést, ugyanis minden olvasóréteget szeretnék kiszolgálni.

Tudom, kicsit sántít a példa (de hát a példák már csak ilyenek), mert minden épeszű kukac átfúrná az almát, de hát ez hajóval nem megy. És akár hernyókkal is példálózhattam volna, - de az az igazság - hogy nőstény hernyóról még nem hallottam.

De, visszatérve a Pintá-ra, ez azt jelenti, hogy ha a célunk pont keleti irányban, tőlünk 090°-ra van, akkor egy nagyon lapos kifli mentén (ez a péksütemény nagyon fontos a vitorlázásban) először kicsit észak fele 089°-ra, aztán 090°-ra és a végén kicsit dél felé, 091° fele kell irányítanunk a Pintá-t. Szerencsére, megteszi ezt helyettünk a Raymarine navigációs szoftver, mert egy pontra - Szardínia déli csücskére - kormányoztatjuk vele a hajót, és mi csak figyeljük, ahogy a kifli készül.

Hogy mennyit lehet megtakarítani? Ki lehetne számolni, ilyen rövid úton valószínűleg nem sokat, saccolásom szerint maximum 3-6 tmf-et. Nem sok, de ha azt jelenti, hogy fél órával vagy egy órával előbb beérsz a vihar előtt a védett kikötőbe, akkor nagyon nem mindegy. Ennek igazán az óceánokat átszelő kereskedelmi hajókon van nagy szerepe, mert ott az idő és az üzemanyag pénz, sokat lehet megtakarítani. Vitorlásoknál sem teljesen mindegy, de itt sokszor beleszól a szél iránya a navigációba, és nem tudunk mindig a legrövidebb úton vitorlázni.

Dél körül megbíztam Ferit, hogy figyelje a jéghegyeket, mert erősen lecsökkent kint a hőmérséklet, ami állítólag jéghegyek közelségére utalhat…

Ezzel próbáltam, egy nagyon fontos feladattal megbízni – hátha el tudom terelni a figyelmét a tengeren betegség okozta cudar érzetről – de nem igazán érezte át dolog súlyát, mert félig körbepillantott, aztán még szorosabban átölelte kitartó társát - a fekete műanyagvödröt - , lehajtotta fejét, és mélyen elgondolkozott… Nem árulta el, hogy miről, de volt egy sejtésem…

13 fok van kint, felhős, borús az ég, ennek megfelelően barátságtalanul szűrkék a hullámok. Délután az eső is elkezd esni, majd egy óra múlva továbbáll az esőfelhő, vagy mi hajózunk ki alóla.

Feri ma se érzi jól magát - tegnap este már kiadott magából mindent, amit csak lehetett - lefeküdt aludni, az ebédet is kihagyta, nagyon bízok benne, hogy álmában kezd hozzászokni a szervezete az állandó mozgáshoz, és holnap talán már jobban érzi majd magát.

Este ránéztem a kabinban, - ébren volt - vittem neki egy kis kekszet, kenyeret, felvágottat, szépen bepampogta az egészet, úgyhogy ideiglenesen ismét felvettük a másnapi étkezési listára.

2019.03.20 Szerda

30. nap, 140 tmf ( 2648, Log 14.637 nm)

Az a steak

A nap felkelt, vele együtt Feri is. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Jött, ment a hajón, megreggelizett, szépen eltársalogott mindenkivel, mint akinek semmi baja. Nem hittem a szememnek.

De nagyon örültem neki. Már kezdtem aggódni, hogy elveszítjük… Mármint a tengerhajózási kedvét. Mert sajnos vannak esetek, amikor minden hajózási kedv, érdeklődés, akarat kevés, és a tengeren betegség olyannyira padlóra viszi, és ott tartja az embert, hogy csak na. A legrosszabb esetben szinte állandóan rosszullét folytogatja a delikvenst, de az se túl vigasztaló, ha 5-6 napig is eltart amíg hozzászokik valaki a hajó mozgáshoz. Próbáltam előzőnap Ferit is bíztatni, hogy Nelson admirális is ez utóbbi fából volt faragva, és minden indulás után, egy hétig hányt. Szerencsére, a trafalgári tengeri ütközeten már kutya baja sem volt, amit meg is tapasztalt a legyőzött francia-spanyol flotta.

Az ebédre Zsófi kipótolta a tegnapi zöldbablevest, Gyuri pedig steaket készített. A felét érett médiumra, a másik felét meg egy kicsit jobban átsütötte. Rizzsel, és jéghegysalátával tálalta (pedig nem jó falra festeni az ördögöt) mi pedig az utolsó morzsáig megettünk mindent. Meg is dicsértem, hogy a színe is klappolt, pont jóra sütötte, nekem nagyon ízlett ez a marha-steak. „Marha? Hát ez a strucc volt, ami Dél-Afrika óta lapul a fagyasztóban” Íjjjj…

Na már most, vagy a strucchús hasonlít alapból a beefsteak-re - amiről még soha nem hallottam - vagy Gyuri varázsolt belőle ilyen marha jót, vagy – lassan tartok tőle – ezek szerint bármit elém rakhatnak beefsteakként, én megeszem. (hogy az, az). Viszont tényleg finom volt.

Fotóval sajnos nem tudom igazolni, az – engem megtévesztő – hasonlóságot, mert mire kiderült a turpisság, már rég elfogyott minden, és különben is az ízek nem igazán jönnek át a képeimen.

Feri meg is jegyezte, hogy milyen érdekes, hogy a világ mennyi tájáról származó élelmiszer kerül elénk nap, mint nap, dél-afrikai strucc, hal Szent Ilonáról, sör a Zöldfoki-szigetekről, bor Madeiráról, gin Gibraltárból, Sangria Spanyolországból, narancs Ibizáról, és így tovább…

Estig nem tértem magamhoz a malőrtől, meg is fogadtam, legközelebb csak annyit mondok, hogy nagyon finom volt, abból baj nem lehet…

Éjfélkor egy hajó piros fényei közelítenek velünk majdnem szemben. Se AIS jele nincs, se a radaron nem észlelhető. 100 méterre megy el mellettünk, egy kb. akkora vitorlás hajó, mint a mienk. Nem túl megnyugtató a gondolat, hogy ennyire nem érzékelik a műszerek a műanyag hajókat, és rossz látási viszonyok közt gyakorlatilag láthatatlanok, vagy akkor, ha valaki csak a monitorokat figyeli. Ezért jó, ha van egy vitorláson AIS jeladó illetve vevő is, de legalább egy olcsó radarreflektor, ami lényegesen jobban visszaveri a többi hajó által kisugárzott radar hullámokat, és láthatóvá teszi a műanyag testű vitorláshajókat a radarképernyőn.

 

2019.03.21 Csütörtök

31. nap, 93 tmf ( 2741, Log 14.730 nm)

Kikötöttünk Szardínián

Tegnap este tanakodtunk Gyurival, hogy hová is lenne célszerű kikötnünk Szardínián. Még egyikőnk se volt Cagliariban, ezért oda szerettünk volna tartani. Cagliari városa egy 35 mérföld mély öböl végén terül el. Másik lehetőségként a Szardínia déli csücskén lévő Teulada-i Marina jöhetett szóba – itt már járt Gyuri két éve -, ahonnan viszont autóval lehet csak bejutni Cagliariba. Ha Cagliariba megyünk, az egy összesen 50 mérföldes kitérő lenne, viszont nem kellen autót bérelnünk. Végül a szélviszonyok döntöttek, Szardiniához közeledve erős – 20-22 csomós - ellenszelünk volt, amiben motoroznunk kellett és a végén, teljes gázzal  is csak kb. 3 mérföldet tudtunk megtenni óránként. Ha Teulada-t választjuk, reggel 8 körül odaérünk és van két teljes napunk a környékre, tekintve, hogy péntek estére terveztük a tovább indulást. Ha Cagliariba akarnánk menni, akkor csak estére érnénk oda, és szinte a teljes csütörtöki napot a széllel és a hullámokkal szemben szemben kellen végig boxolnunk - előbbre se lennénk – így Teulada mellett döntöttünk.

A 9-es csatornán elértük a mainát, azt mondták menjünk csak be, várnak majd. A szél nem csökkent, mert hiába védték az öblöt hegyek északról, de egy kis folyóvölgy által nyitott volt, és onnan továbbra is süvített az áldás. Azért sikerült gond nélkül kikötnünk a heves oldalszélben, de jó volt, hogy két ember kijött elkapni a köteleket. Miközben meghúztam a hajó orrában a mooring kötelet éreztem egy nyillalást a derekamban. Nem olyan térdre kényszerítőt, de tudtam, hogy a további erőlködést másra kell bíznom, ha nem akarok egy jó hétre padlóra kerülni…

Közeledünk a Teulada-i kikötőhöz

Kikötöttünk

Feri 14.00 órára lebeszélte egy taxissal, hogy értünk jön, és bevisz minket a 10 km-re lévő kisvárosba, Teulada-ba. Az egyetlen lehetséges helyen – egy FIAT szervízben kiderült, hogy egy szál szabad bérkocsi sincs, csak két letakart tuk-tuk, de azok nem kiadók.

Ez a Feri tök jól tud olaszul. Is. Én csak értelmesen tudok bólogatni (de azt minden nyelven), de ő láthatóan kérdezni is tud, meg hosszan válaszolni. Így letelfonálták, hogy a szomszéd kisvárosban, Sant’ Anna Arresi-ben van egy kölcsönző, és ott jó eséllyel sikerrel járhatunk. A taxisunk oda is átvitt minket és kitett a városka kihalt főutcáján.

Az utazási iroda - ahol autó lehet bérelni - csak fél 5-kor nyitott, addig gondoltuk megebédelünk valahol. Minden vendéglő zárva volt, 3-kor, fél 4-kor kellet volna nyitniuk, ezért addig egy kis sétára indultunk. Megláttam egy kilátó szerűséget – nézzük meg hátha érdekes a kilátás – de ez egy a 60-as évekbeli templom különálló harangtornyának, és kívül tágasabbnak bizonyult. A harang 15 másodpercenként egyszer megkondult, egy temetési szertartásra szivárogtak lassan, az idős helybéliek.

Visszamentünk az vendéglőkhöz, de egyik sem nyitott ki, nyilván a nyári szezonra vonatkoztak a kiírt nyitvatartási idők. Szerencsére egy süteményes bolt ajtaját nem zárták be, így bementünk, és a szépen mosolygó indiai eladó hölgytől vettünk 4 pizzás pogi félét, ami a későbbiekben életmentő döntésnek bizonyult. Utána beültünk az egyetlen nyitva lévő presszóba, hogy egy sör mellett elüssük a fél 5-ig hátralévő órácskát.

Hiába árulta el a pultos hölgy mind a két wi-fi kódot, egyik sem volt jó. Négyen próbáltuk feltörni, kisbetűvel, nagybetűvel, más számmal, de eredménytelenül. Szégyen-szemre majdnem beszélgetnünk kellett egymással, ha nem lett volna még a havi előfizetésünkből pár MB adatmorzsányi tartalék.

Kopár István az előbb kötött ki, 263 napos – kikötés nélküli, 40 évvel ezelőtti járatos technikákkal véghezvitt – földkerülő útja után, Franciaországban. Ez a trófea hiányzott még a pályafutásából. Összehasonlítás képpen Gyuri elmondta, hogy a Mount Everestet már több mint 3000-en megmászták, de a kikötés nélküli szólóvitorlázók száma, még mindig 100 alatt van. Köztük két magyar, Fa Nándor és Kopár István, bár Kopár ezt amerikai zászló alatt tette, mert ellehetetlenítve érezte magát a rendszerváltás után itthon.

Nagy igazság, a „Csak wi-fi legyen meg egészség” mondás, megtapasztalhattam, a derekam is fájt, wi-fi is csak a padláson, hát nem voltam túl happy. De csak túléltük valahogy - mint egy wi-fi nélküli szigetre vetett hajó törött – a hányattatásokat, végül autót is kaptunk, illetve egy négykerekű Pandát, és Feri vezetése alatt elindultunk Szardíniát látni. A közeli kis szigetet javasolták, rajta a Sant’ Antioco és Calasetta kisvárosokkal.

Lehet a borús idő is tette, de nekem nem tetszettek. Mint ha 80%-ban megállt volna az idő, többségében szanálatlan vagy lepusztultak voltak a házak, de felújítottakban sem volt köszönet, nem illeszkedtek a régi épületekhez.

Az egyik utcai homlokzata, például szürke, teraszrapadlóra való  fagyálló greslapokkal volt beburkolva. Pár méterre a főtéri kis templomtól… Grándiozó…!

Látszott, hogy nincs gazdagság, a kerítés itt sincs kolbászból, talán pont ezért növesztették jó pár helyen kaktuszból.

Este hét előtt megtaláltuk a javasolt éttermet – egy irodai-ipariparki földszintes, szürke, modern épületben -, kivilágítva, kerítés, kapu bezárva, egy lélek se mozdult a csengetésünkre. Már beültünk az autóba és visszafordultunk, amikor kijött egy pincér, kinyitotta a kaput és szétnézett. Gyorsan visszamentünk, nagy nehezen választottunk a 96 féle pizzából és 6 féle kézműves sörből, és éppen hogy csak megmenekültünk az éhhaláltól. Hát ez a nap - a szardíniai látnivalóival - elég felejthetőre sikerült.

2019.03.22 Péntek

32. nap

Cagliari

Reggeli után, 9 óra körül indultunk el Cagliariba. A nap kisütött, és a vadregényes, sziklás part menti úton kanyarogtunk, na, ezek azok a képek, amik Szardíniáról eszébe jutnak az embernek.

Cagliarihoz közeledve, - már messziről - óriási birodalmi lépegetőket vett észre Feri, amint indulásra készülnek a város ellen. Szinte a lábuk közt cikázva sikerült megelőznünk őket, és meg sem álltunk a várdomb tetején lévő óvárosig.

Leparkoltunk egy nem feltétlen számunkra kijelölt helyen, de végül ugyan ott megtaláltuk később a kis Pandánkat. Megnéztük a katedrálist, melynek altemplomából, a kriptából egyedülálló kilátás nyílt a városra, tekintve hogy az egészépület a szikla szélére épült.

Egy panorámás teraszon megcappuchinóztunk, és kinéztük a következő célpontokat - az alattunk elterülő városban - amiket meg szeretnénk még nézni.

Nem sikerült teljesen odatalálnunk - a kupolás templom helyett egy apáca zárdánál lyukadtunk ki - végül leparkoltunk a kikötő közelében és kerestünk egy kis éttermet, ahol végre ehettünk egy igazi olasz pasta-t, amire már Gyuri oly régóta vágyakozott. A hátam mögött lévő asztalnál egy turbékló pár csalt mosolyt minduntalan Zsófi és Feri arcára, így megkértem Francit, hogy csinlájon pár képet rólam, ahogy puszilgatják a fülemet, de vagy nem tudta elkapni a megfelelő pillanatot, vagy a fejem bizonyult túl szélesnek, a képen nem jön át teljesen a nagy lámur…

Bár Cagliari sem lesz az álmaim városa, azért egy fokkal rendezettebbnek tűnt nekem, mint Palermo, a csiszolatlan gyémánt, ahogy egy útikönyvben nevezték.

Egy képeslapon vettük észre, hogy itt is van valahol egy ókori római amfiteátrum, megkerestük, lenéztünk bele, tényleg jó nagy lehetett ez is, de nem félkör, hanem inkább ovális alakú, ahogy a hegyoldal bemélyedése lehetővé tette. Sajnos ez is elhanyagoltan nézett ki, rozsdás állvány és színpaddarabok itt-ott elhagyva, mintha nem érdekelné az olaszokat a saját múltjuk.

Ebből a szemszögből viszont dicséret illeti a horvátokat, akik  a pulai - szintén belvárosi - amfiteátrumot szépen látogathatóvá tették, esténként szabadtéri koncerteket, színi előadásokat tartanak benne nyaranta. Özönlik oda a nép, majdnem mint az ókorban…

Visszafele először bevásároltunk, majd a sziget belsején keresztül autóztunk vissza Sant Anna Arresi-be, hogy az autót leadjuk. Nem rossz a táj, nem rossz, de szerintem ilyen a mi Zemplén hegységünk is van, igaz kaktuszok nélkül…

Az utazási iroda ügyintézője nagyon rendes volt, mert átvette tőlünk a Pandát, majd beült hozzánk, és visszavitt minket a kb. 20 km-re lévő kikötőbe - a hajónkhoz – így nem kellett taxiznunk a nagy bevásárlási szatyrainkkal.

A derekam lassan javulgat - úgy látszik a Voltaren nem csak fogfájás ellen jó -, de még 3-4 napig biztos el fog tartani, mire ismét a régi leszek… Vagy jobb...

Sötétedéskor kihajóztunk a Teulada-i marinából, és elindultunk a Szicília feletti, Lipari szigetekhez tartozó kis Vulcano szigetre.

2019.03.23 Szombat

33. nap, 80 tmf ( 2821, Log 14.810 nm)

Szülinap a Tirén tengeren

Ez az út jó arra, hogy az ember érzékelje a távolságokat a Földközi tengeren belül.

Gibraltár – Alicante: 3nap. Onnan Ibiza 1 nap, majd Szardínia még 3. Innen Szicilia 2 nap, plussz még 2 mire az ember a csizma sarkáig ér. Az Adriát keresztbe átszelni bő 1 nap. Az ókori, görög, római hajósok, fele ilyen sebességgel tudtak átlagban hajózni, ha jó volt a szél. Tehát ők is meg tudták kétszer ennyi idő alatt tenni ezeket a távolságokat. Viszont, amíg nem volt iránytű, bizony nagy vargabetűket is megtehettek, sokszor máshol értek partot, és a szárazföld mellett hajózva jutottak el a céljukhoz. Ehhez viszont jól kellett ismernie a navigátornak a parti hegyek formáit, hogy felismerhesse, hogy hol járnak.

Ja, és hogy jó a szél, az azt jelenti, hogy se nem túl gyenge, se nem túl viharos, és jó irányból fúj. Minden más esetben borul a bili. Ezért voltak az evezős gályák olyan sokáig népszerűek, természetesen csak a hajótulajdonosok közt, és nem a gályarabok körében – adtak bizonyos kiszámíthatóságot, persze csak az emberi erőforrások kimerüléséig. A mi legjobb barátunk, az a 110 lóerős túrbódízel Volvo motor, ami hűségesen és megbízhatóan segít minket, ha a szél éppen nem velünk van.

A Pinta útja Szardíniától a Szicília fölött lévő Lipari szigetekig

Utunkat többféleképpen dokumentáljuk. A legfontosabb, ez a napló, amit most olvastok. Emellet, még két napló készül párhuzamosan, az egyik, amit Zsófi ír, a másik pedig a hajónapló. Amikor úton vagyunk,  az ügyeletes minden egész órakor rögzíti benne a log állássát („km-óra számláló”), a hajó pozícióját, irányát, sebességét, az aktuálisan fújó szél irányát és sebességét. Bejegyezzük az akkumlátorok töltöttségi szintjét, hogy milyen vitorlázattal haladunk, mit változtattunk rajta, mikor indítottunk motort, mikor tankoltunk, ki jött új emberként a fedélzetre, vagy ment el, esetleg milyen sérülés történ, mit tettünk a kezelésére, illetve minden olyan fontos dologról ami a hajón történt, annak útját befolyásolhatja. Ezáltal a hajónapló mintegy fekete-dobozként is működik, ezzel igazolja a kapitány és a személyzet, hogy minden tőlük telhetőt megtettek a biztonságos, baleset- és haváriamentes hajózás érdekében. Ha el kell hagyni a süllyedő hajót, akkor az életmentő felszerelések után ez a dokumentum az egyik legfontosabb, amit magukkal kell vinniük.

A hajónapló vezetésének több más fontos aspektusa is van.  Tudatosítja például az ügyeletesben, hogy őrsége minden pillanatában ő felel a hajóért, éjjel nem aludhat el, mert a legénység többi tagja reá bízta az életét, a hajó biztonságát. Nappal pedig, ha mindenki ébren van, egy kijelölt ügyeletes nélkül, könnyen azt hiheti az ember, hogy majd a másik, vagy a kapitány figyel, és intézkedik, ha szükséges, közben meg, mindenki mással van elfoglalva. Természetesen az ügyeletesnek is akadhat halaszthatatlan dolga - például ahová ő is gyalog jár - , ilyenkor átadja arra az időre valakinek az őrséget, akinek hangosan vissza kell igazolnia az átvételt, különben előfordulhat, hogy nem hallotta, vagy nem figyelt rá, és nem fog csinálni semmit.

Az ügyeletes természetesen bármikor kérhet tanácsot vagy segítséget a kapitánytól vagy a legénység más tagjától, ha bizonytalan valamiben, vagy ha egy vitorlaállítási manőverhez erősítésre van szüksége.

A folyamatos naplóvezetés felhívja a figyelmet az időjárás változására, a szél erősödésére, a barrométer esésére, az akkumlátorok esetleges alacsony töltöttségi szintjére, és akkor időben meg lehet tenni az ellenintézkedéseket.

A Pintá-n nemrég kezdtük meg a harmadik hajónapló vezetését, kettő már betelt, a földkörüli út során.

Annyiban más ez a tengeren töltött nap, hogy ma van Gyuri 61. születésnapja, a legnagyobb ajándéka – a megvalósult álma - a sikeres földkerülés, de azért tartogatott még egy meglepetést magának, és bejelentette, hogy befűt a hajón ma estére, mert ahogy haladunk Szibéria fele, egyre hűvösebbek az éjszakák…

2019.03.24 Vasárnap

34. nap, 120 tmf ( 2941, Log 14.932 nm)

Tavaszi napsütés a tengeren

Ma vasárnap van, itt a tengeren is. Reggel óta szépen süt a nap olyan tavasziasan. Nem tudom megmondani mitől tavaszias, talán mert olyan tiszta az égbolt, szikrázó a napfény. A tenger sima, az áramlat a haladásunkat segíti egy csomóval, és ha már nem is fúj kedvező irányból a szél, de legalább szemből sem. A fedélzet súrolása elmaradt, de a rongyrázás nem.

Gyuri megkér, hogy rázzam ki az üléseket védő kék huzatokat – ha már kint vagyok -, és nyomatékosan hozzáteszi átadáskor, hogy négy darab. Értem jelzést. Még az első nap történt, hogy Zsófi megkért arra, hogy rázzam ki külön az egy gombócba csavart konyharuhát. Ez csak természetes, gondoltam, erősen megragadtam az egyetlen kilátszó sarkát, és jól kiráztam belőle a kenyérmorzsákat, meg hoppá, mi repül ott, még egy konyharuha… Ahogy távolodtunk vízen úszó barna kis folttól, egyből elkezdett derengeni, hogy a „külön” szó, az minimum két konyharuhára utalhatott, ez meg, akárhogy is hajtogatom, csak egy itt a kezemben…

Be kellett vallanom Zsófinak, hogy az egyik darab kijátszotta az éberségemet, és huss-huss a tengerbe vetette magát. Egy darabig maguk rázták a rongyot, de aztán kemény munkával visszaszereztem a bizalmat, de azért mielőtt átadják a feladatot, - még mindig - mélyen a szemembe néznek, és csak annyit mondanak: „KÉT darab!”…

Ma, ugye már néggyel is megbíztak, egyre nő a bizalom. „Négy darab.” igazoltam vissza, de azért próbáltam magamnak egy kiskaput is hagyni, az eset esetére, és visszakérdeztem: „Méret mindegy?”

Na, de sikerült ezt a komplikált feladatot is megoldani – pedig nincs négy kezem -, az önbizalmam újra a régi, most már szinte bármire képes vagyok…

Dél tájékán az Ustica nevű sziget mellett haladtunk el látótávolságra. A telefonunkat visszakapcsoltuk a hajó üzemmódból telefonálósra és vártuk mikor jön a vétel.

Nekem már sikerült telefonálnom,

Feri még csak keresi az erőt

Induláskor, amint elhagyjuk - olyan 10 mérföld megtétele után - a parti térerőt, egyből hajó üzemmódba állítjuk át a mobiljainak (ez elég helytelenül repülő üzemmódnak van jelölve), mert különben a kis szerencsétlenek, folyamatosan keresnék az éterben fogható jeleket, és képesek pár óra alatt teljesen lemerülni. Tehát visszakapcsoltuk őket, szagot is fogtak gyorsan, de eltelt még egy jó idő, mire elkezdtek csipogni, maileket, sms-eket, lájkokat és egyéb más, életbevágóan fontos üzeneteket fogni. Innentől kezdve, röviden telefonálni is tudtunk az otthoniakkal, majd amint a térerő oszlopocskái kisebbek lettek, ismét hajó üzemmódra váltottuk a készülékeket.

A szülinapi torta helyett csúsztatott palacsintát készített Zsófi, egy nagy 61-es számmal.

Ferenc fürdött a 16 fokos Tirrén tengerben, aztán a genakkert is fel tudtuk húzni három órára, legalább addig is csöndben csobogtunk.

 

2019.03.25 Hétfő

35. nap, 77 tmf ( 3018, Log 15.009 nm)

Kikötöttünk Vulcano szigetén, a pokol kénköves kapujánál

4.00-kor keltem, az én feladatom volt, hogy a Lipari és a Vulcano sziget közti szoroson átnavigáljam a hajót, amíg a Vulcano sziget túl oldalán lévő kis kikötő elé érünk. A holdfényben már kirajzolódtak a szigetek és a part előtti magas szirtek komor körvonalai, a falvak fényei, és ahogy közelebb értünk észrevettem egy narancssárga lávafolyamot is, a hegyoldal aljában. Bhaaa! Egy működő vulkán! És tényleg, ahogy közeledtünk, egyre jobban kivehetővé váltak a foltok, és már majdnem ébresztettem a többieket – hogy ezt nekik is látni kell – amikor gyanút fogtam, talán mégis csak más lenne? Épületek fényei látszanak közvetlen mellette, meg az aljában, hogy van ez? Ahogy tovább vizslattam a távcsövön, rájöttem, hogy ez csak egy sárga fényszórókkal megvilágított magas sziklafal, olyan, mint Alicante-ban a várhegy, vagy Gibraltárban a Szikla. Na, szépen néztem volna ki, ha felverek mindenkit, egy sima, kivilágított hegydarab miatt…  A szembe jövő öreg halásszal kikerültük egymást a sötétben, majd miután befordultam az öbölbe, ébresztettem Gyurit, ahogy megbeszéltük.

Kénes vulkáni szag ütötte meg az orrunkat - no csak, no csak – mégis csak van itt valami vulkáni tevékenység a végén? Már világosodott, így egyértelműen lehetett látni, ahogy gőzölgött-füstölgött a hegyoldal teteje.

A hegyoldal tetején füstölög a kénes gáz, amit éreztünk 

A kikötőben a hajó orrából horgonyt engedve kellett kitolatnunk a partfalra. Ekkor jött egy munkás, aki figyelmeztett minket, hogy ide majd jön egy vagy két komp, úgyhogy Ferivel a parton maradtunk, amíg a Pinta felszedte a horgonyt, majd kicsit arrébb ismét ledobta, és kitolatott hozzánk.

Közben felkelt a nap, szállingóztak az emberek a kikötőbe, majd tényleg megérkezett egy komp, aztán utána a másik is. Úgy tűnik, jó helyen vagyunk, majd meglátjuk…

A reggeli kompra váró munkások szurkolnak egy szál zsinórral horgászó ősz szakállú bakarasztnak

Egy kicsit keményebb lágytojást reggeliztük, és tervezgettük, hogy mit kellene megnéznünk a szigeten.

Először elektromos biciklik bérlésére gondoltunk, de aztán Paolonál csak kettő volt belőle, így az autónál maradtunk, ezúttal egy sárga Panda lett a miénk. Egyből tankolni kellett bele, mert a kölcsönzők úgy adják ki, ahogy beérkezett. Igazi benzint tojó tyúkok lettek így az autók, mert azzal kezded bérlést hogy megtankolod, de mint hogy nem tudod mennyit fogsz menni, így ráhagysz egy kicsit. Szerintem mindenütt több benzinnel vittük vissza az autót, mint ahogy kaptuk (Zöldfoki, Gibraltár, Szardínia, Vulcano), nem beszélve arról hogy ez a sziget csak 6 km hosszú…

Először a vulkáni kráter tetejére másztunk fel. 800 méterre írták az útjelző táblák a hegytetőt, és Paolo szerint is csak egy fél óra az út, embertől függően. Már vagy 40 perce fújtattunk felfelé – a tető még sehol -, meg is jegyeztük Gyurival, hogy a 30 perc valószínűleg a helyi serpákra vonatkozik, lefelé… Nagyon örültem, hogy mégse a Stromboli vulkánhoz mentünk, mert az láthatóan legalább kétszer ilyen magas volt.

Ott áll lent a Pinta, a kikötői partfalhoz kikötve

De aztán csak felértünk, és az elénk táruló gyönyörű panoráma - a kilátás a környező szigetekre, a vulkán kráterébe és a szomszédos zöld hegyoldalakra – mindenért kárpótolt minket.

Balra közelebb lett volna a kráter csúcsa, de felszálló kénes füstöt arra fújta a szél, - azon nem volt ajánlatos keresztülvágni – ezért jobbról kerültük meg a krátert, és felsétáltunk a csúcsra.

Miután leértünk, elautóztunk a sziget legtávolabbi, déli csücskére, - gondoltuk – megebédelünk majd ott, de gyakorlatilag majdnem olyan volt az egész, mint ha a világ végére értünk volna. (Laposföldhívők figyelem!) Az út a tengerbe vezetett, két öreg házon és öt macskán kívül semmi nincs itt. Jó, eljöttünk még két bezárt étterem mellett a szerpentinen lefelé, de aztán ezzel tényleg vége a látnivalók sorának. Szicília partjait jól ki lehet ugyan venni, de a párában részleteket lehetetlen megfigyelni. Na, mindegy. Ferinek tetszett, és viszonylag hamar megjártuk. Visszafelé vettük az irányt, a kikötőnk fele, ahol ajánlott Paulo egy vendéglőt, a Mauricióét. Először a vele szemben lévő étterem kínálatát néztük át, aztán az ősz szakállas Mauricióét, végül visszamentünk a túloldalra, ahol egy nagymama korú hölgy szinte családias kiszolgálásában megebédeltünk. Felmerült bennem a gyanú hogy a mami  és Maurició talán házaspárok, mert Maurició olyan könnyen mondott le rólunk, mintha azt mondaná: „Menjetek csak, a pénz úgy is egy kasszába megy, had dolgozzon csak az asszony!”

Az ebéd finom volt, mi meg közben elhatároztuk, hogy megfürdünk a kikötő közelében lévő vulkáni iszaptóban, mert melegvíz bugyog fel benne. Gyuri inkább a hajónmaradás mellett döntött, inkább vágyott egy kis délutáni alvásra. Mi meg strandfelszerelésbe öltöztünk, átsétáltunk a kénkköves tóhoz, leszurkoltuk a 3 euros belépőt plussz vettünk még 1 euróért egy zuhanyozó zsetont, amit gondosan elraktam jó helyre, hogy a végén ne kelljen majd iszapos, vizes kézzel feltúrnom a cuccom. Feri csak nézőként jött be, mert egyáltalán nem vágyott rá, hogy belemerüljön a tejszerű zavaros vízbe.

Zsófival besétáltunk a kis, kerek, térdig érő tóba, és egy bugyborgó részen, leültünk a jó meleg iszapba. Nem tudom máshoz hasonlítani, elnézést – és most hagyjátok abba az evést -, olyan volt, mintha meleg kakiban fészkelődne az ember. (A csecsemő kori emlékeimre hagyatkozom). Az enyhe kénes szag, a pukiszerűen feljövő buborékok csak erősítették a hatást. Szerencsére a szinte tejfehér víz azt a képzetet is keltheti, mint ha tejbe-vajba fürödne az ember, csak az a enyhe kénes szagú bugyborgás ne lenne…

Zsófi bekente az arcát, én a derekamat a meleg iszappal, ő megszépült és megfiatalodott, nekem csak derekam kezd újjá születni…

Közvetlen mellette, a tengerparton is törtek fel, ilyen melegvizes bugygások, Feri oda viszolygás nélkül be mert menni, később mi is követtük, de igen kavicsos volt a fenék és a tengervíz is jóval hűvösebb, így hamarosan visszatértünk a vulkáni tavacska 35 fokos, zavaros tej állagú vizébe felmelegedni. Fél 5-kor kisípoltak minket az iszapból, mentünk zuhanyozni, de a zuhanyzó zsetonomat az ördög nyelte el. Vizes kézzel átkutattam az összes zsebemet, végül Zsófi oda engedett a hideg, kicsit sós zuhany alá, egy kis iszaptalanításra. A Pandával volt még egy órácskánk a leadásig, így beautóztuk még azt a három pontot, amit a Paolo térképe ajánlott látnivalóként.

Nagy zsiványok ezek a szigeti autókölcsönzők, mert a sziget legtávolabbi pontját - a világ végét - látnivalóként tüntetik fel, az tényleg csak autóval vagy robogóval érhető el a nem bicikliversenyzők számára, egyébként pedig minden más gyalog elérhető, fölösleges szerintem bármit is bérelni.

A kikötőn keresztül autóztunk a Pandát leadni, viszont Gyuri heves integetésére megálltunk, hogy megkérdezzük mi a baj. Kiderült, hogy egy távozó komp olyan nagy hullámokat vert, hogy többször erősen leütődött a vízalatti betonlapokhoz a Pinta kormánylapátja, még szerencse, hogy Gyuri ott volt, és az egyik farkötelet eldobva, a horgonylánccal beljebb tudta húzni a hajónkat, de a távolabbi visszakötéshez már szüksége volt a segítségünkre. Feri leadta a kocsinkat, mi meg rögzítettük a Pintá-t, biztonságosabb távolságra. A kapitányunk neoprén ruhát húzott, és búvárszemüveggel lemerült, hogy megvizsgálja a kormánylapátunkat, látható-e rajta valami aggodalomra okot adó sérülés. Szerencsére ilyet nem tapasztalt, így ahogy megtörülközött, sietve elindultunk.

A hajón megtaláltam a zuhanyzó zsetonomat, a törölköző szatyrába raktam, hogy ne kelljen majd vizes kézzel összetúrkálnom a ruháimat… Még jó, hogy ilyen előrelátó voltam, csak kár, hogy 1 óra múlva már a feledés iszapjába merült a zsetonom.

Ez a Vulcano, nagyon hangulatos kis sziget volt. Érdemes szerintem ide eljönni, és a Lipari szigetcsoport többi tagját is megnézni. Marinák még egyenlőre nincsennek, vagy horgonnyal lehet a partfalra kikötni, vagy horgonyozni az öblökben.

Este 10-kor tűzijáték volt Lipari szigetén, ami már 15 mérföldre volt, de miniben érdekes volt. Pár percre csatlakozott egy delfin is mellénk, hol a piros, hol a zöld navigációs lámpánk világította meg őkelmét. Egykor majd kelek – bár nem én leszek a soros -, hogy én is tudjak figyelni a messinai szorosban, ott mindig nagy a hajóforgalom.

2019.03.26 Kedd

36. nap, 88 tmf ( 3106, Log 15.097 nm)

A csizma talpa alatt

Hajnali 1-kor ébresztett Gyuri, hogy már a Messzinai szorosban járunk. Jó volt a láthatóság, a kompok jártak keresztbe-kasul, ahogy szoktak, csak egy nagy böszme teherhajó bukkant fel mögöttünk a semmiből, aminek nem volt AIS jele, de mint hogy a kijelölt hajózócsatorna szélén haladtunk, mellettünk 100 méterre elhajózva előzött meg minket. Az áramlás ezúttal is gyorsította a haladásunkat – jókor értünk a szorosba – az 5 csomós sebességünket 4 csomóval 9-re növelte, nagyon nem mindegy, hogy 9 csomóval jut át az ember, vagy eggyel vánszorog kínkeservesen. Még a sötétben is láttuk azokat az örvényeket, 30-40 méter átmérőjű tányérokat, amik nem csak Odüsszeusz hajóját forgatták meg, hanem még manapság is megtréfálhatják a kisebb hajókat.

Utunk a Vulcano szigettől - a Messinai szoroson keresztül - a  csizma sarkán lévő Otrantóig

Reggel 7-kor újból kelhettem, és egyedül irányítottam a Pinta-t a csizma nagy lábujjhegye alatt, a parttal párhuzamosan. Az Etna sokáig szépen, tisztán látszódott, itt már a Jón tengeren hajóztunk szép napsütésben.

Az Etna még látszik mögöttünk

Halászok haladnak el mellettünk

Az ebédfelelős ma én voltam, és azt a Chili con carne-t készítettem el, ami már régóta sorban állt az étlapunkon. Feri felajánlotta, hogy segít, így ketten készítettük el a chilis babot, és a végén olyan nagy adag lett, hogy mindannyian csak fejünket vakargattuk, hogy hány napig fogjuk ezt enni. De aztán olyan sikere lett – addig-addig repetázott mindenki -, hogy elfogyott, az utolsó falatig. Úgy teleettem magam, hogy macskacápa legyek, ha ma este nem fogok passzátszelet fingó óriáscetről álmodni, ami leharapja a hajó orrkabinját velem együtt…

 Nem kellett álmodni végül semmiről, a tarantói öböl szépen bemutatkozott nekünk, hogy mire is képes.

Estére megerősödött a szél annyira, hogy a motor helyett, orrvitorlát húzhattunk, az is vitt minket rendesen, noha nem is pontosan a tervezett irányba.

Aztán 22.00-kor, amikor én kerültem sorra, - már 20-22 csomósra erősödött a szél, az előre jelzett 12-15 helyett. Amikor egyre gyakrabban karcolgattuk a 25 csomót, és a hajónk is folyamatosan 45 fokban dőlt - mi meg kapaszkodtunk mindenbe, mint a kismacskák -, egyszerre javasoltuk egymásnak Gyurival, hogy csökkentsük az egy szál orrvitorlánk méretét is. Be is tekertünk a 3-as reffig, kb. harmadára. (Aranyszabály: Mikor kell reffelni a vitorlát? Amikor először gondolsz rá!) Így már nem dőlt annyira a hajó, viszont a sebességünk alig csökkent, 6 csomóval vágtattunk a hullámokkal szemben. Nagyon jól tettük, hogy reffeltünk, mert nem soká 28-29 csomósra erősödött a szél, és nem ritkán a 30-at is elérte. A hajóorr által felvert meredek hullámok egyre gyakrabban átcsaptak felettünk, kint a hullámok fehér taraját már le-letépte a süvítő szél, a borús égbolt alatt igen barátságtalanul nézett ki az egész. Ez a Neptun, nem hagyja, hogy sétahajókázással fejezzük be a földkerülést, és a hírhedt öböl kimutatta a foga fehérét… A szélelőrejelzés pedig megint csődöt mondott, ott ahol jártunk.

A fogason lógó törölközők vannak függőlegesen!

A kellemetlen hullámok Ferit is kirázták az ágyából - magához vette a fekete vödröt a biztonság kedvéért – és bizony elkapta megint alaposan a tengeren betegség, hallhatóan kirázott belőle mindent. Vittem neki a kabinjába vizet, papírtörlőkendőt, hogy ne kelljen kimásznia érte.

2019.03.27 Szerda

37. nap, 157 tmf ( 3263, Log 15.254 nm)

Megérkezünk Otrantóba

Hajnali egykor ébresztettem Zsófit – ő következik mindig utánam. Ekkora már a szél ereje az elviselhetőbb 22 csomóra csökkent, bebújtam a pizsamámba, és viszonylag gyorsan elaludtam.

Olvastam, hogy a legviharosabb időben is - ha megteheti az ember – vesse le a cowboypizsamáját, a nappali ruháját, bújjon hálóingbe, és lehetőleg úgy feküdjön le aludni, a szokásos módon megágyazott ágyba. Ilyenkor a szervezetünk tudja, hogy most van itt a pihenés, az alvás ideje, és sokkal jobb eséllyel tud elaludni – netán pihenni is - az ember a dülöngélő hajón, ha a fejére tudja húzni a paplant. Szerintem is segít, de persze biztosnak kell abban lenni, hogy az, aki kint felügyeli a hajó haladását, megbízhatóan tesz a feladatát, és képes egyedül, vagy más segítségével az esetlegesen szükséges manővereket végre hajtani.

7.00-kor átvettem az őrséget Gyuritól, Ferit kihagytuk a sorból, hogy kipihenhesse magát. A szél az előrejelzett 14-15 csomós, az egy szál génuát már korábban kireffelték, és minimális dőlés mellet 5 és fél - 6 csomóval haladunk, igaz nem pontosan a kijelölt irányba – a csizma sarkához – hanem úgy 20 fokkal mellé. Ha windy jól mondja, dél fele elül majd a szél, és akkor korrigálunk az irányon. Igaz hosszabb lesz így az utunk pár mérfölddel, de valószínűleg gyorsabban oda érünk, mert előző este motorral, még fele ilyen gyorsan se tudtunk haladni.

Délelőtt 11-kor ledöntött a fáradság, gondoltam alszok egyet ebédig. Sikerült is, pontban tálalás előtt ébrednem, délután fél 5-kor. Jól átaludtam ezt a napot. Feri már jobban volt, de az ebédet kihagyta, és komolyan fontolgatta, hogy Otrantóban majd kiszáll, és pénteken Bari-ból fog Berlinbe visszarepülni. Nem tudtuk igazán azzal bíztatni, hogy az Adrián már jobb lesz, mert minden előrejelzés szerint erős szembeszelünk lesz szinte végig, az azzal járó hullámvasutazással, rázkódással, dülöngéléssel. Naplemente előtt érkeztünk meg Otrantóba, és azon a mólón kötöttünk ki, ahol a halászhajók állnak, a parti őrség naszádjai mellett. Gyuriék is itt éjszakáztak egyet, két évvel ezelőtt, viszont bárkit kérdeztünk, mindenki azt mondta, hogy este jön még ide 2-3 halászhajó. Ferit megkértük, hogy hívja fel a behajózás során rádión kapott telefonszámot, és kérdezze meg, hogy van-e valahol számunkra hely. Az emberke, azt mondta, hogy 20 perc múlva itt lesz, és biztos talál nekünk majd valamit. Fél óra múlva meg is érkezett, átirányított minket a marina szélén álló két vitorlás közé, ahova szépen betolattunk, és a hajó orrát rögzítettem egy mooring kötéllel, a kikötő vizében, a fenéken lévő nagy betontömbhöz. Ahogy lekötöttem a bikára, láttam, hogy horgászzsinór van rágubancolódva a kötélre, így nem nagyon piszkálgattam, nehogy horogra akadjak a sötétben. Azon viszont csodálkoztunk, hogy a mélységmérőnk 2,2 métert mutat, a Pinta merülése meg 2,4 méter, de láthatóan nem ültünk föl semmire. Megzuhanyoztunk a hajón, kimenő ruhába öltöztünk, és besétáltunk a várfalak mögötti hangulatos óvárosba. Találtunk egy zárt ajtajú kis éttermet, ahová csak csengetés után tudtunk bejutni. Egyszerű, ízléses belsőépítészet, udvarias kiszolgálás, finom ételek, és ismét egy turbékoló pár mögöttem. Róluk nem kértem fotót, mert a végén azt hiszitek, hogy tényleg nagy fejem van.

Inkább egy kép a finomságról

Amikor visszaértünk a Pintához láttuk, hogy öt halászhajó is kikötött egymásra, azon a helyen, ahol először megálltunk. Nem is tudom mi lett volna, ha ott hagyjuk a hajónkat, és úgy megyünk el óvárost nézni…

Ott álltunk először a szürke naszádok mögött, ahol most az öt halászhajó van egymásra kikötve...

Annak ellenére, hogy szinte egész nap aludtam, nem volt gond az elalvással, úgy látszik volt egy jó adag restanciám ezen a téren. 

 

2019.03.28 Csütörtök

38. nap, ( 3263, Log 15.254 nm)

Rásodródunk a kikötött hajókra

Reggel Feri összecsomagolt, tettünk még egy városnéző, bevásárló sétát, már csak kenyér és vaj kellett szinte erre a két-három napra. kerestünk egy pizzázót, ahol mindent lehetett kapni, csak pizzát nem, de legalább a minden finom volt.

Otranto - tengerparti sétány a városfal előtt

Fél kettőkor visszatértünk a hajóra, Feritől elbúcsúztunk, sietett, hogy le ne késse a buszát.

Ferenc kihajózott, siet a Bariba tartó buszához

Gyurival felszereltük, előkészítettük a viharorrvitorlát, mert elég cudar időt, viharos szembeszelet jósolnak továbbra is. Negyed háromkor készen álltunk az indulásra, viszont elég kellemetlen oldalszél fújt, ezért el kellett döntenünk, milyen taktikával állunk ki a helyünkről, hogy ne sodorjon rá minket a szél rögtön a szomszéd hajóra. Gyuri egy vezető kötelet gondolt átvezetni a szél felöli szomszéd hajóra, amivel kiállás közben megakadályozzuk a lesoródást, és a végén - az egyik szárát elengedve – vissza tudjuk húzni a kötelünket a Pintá-ra. Viszont túl messze volt kikötve a parttól ez a hajó, így lehetetlennek tűnt feljutni rá, hogy átvessük és visszavezessük a kötelünket a hajónkra. Így az én javaslatom mellett döntöttünk. A szél jobbról fújt, ezért a jobb hátsó parti kötelet hagytuk utoljára. Zsófi ledobta a vízbe a hajóorrt rögzítő mooring kötelet, én gyorsan eloldottam és visszahúztam, a bal oldali – szél alatti – hátsó parti kötelet, Gyuri kellő gázt adott, és amint eloldottam utolsónak a jobb hátsó part kötelet is a Pinta nyíl egyenesen, minden sodródás nélkül kihúzott a két hajó közül, és úgy tűnt, hogy a nehezén túl vagyunk, amikor a motor elkezdett erőlködni és leállt. Mi a fene lehet vele? egy kis lendületünk még volt, Gyuri be tudta újra indítani, de semmi gázadásra nem reagált, elég nyilvánvalóan utolért minket minden vitorlázó rémálma, hogy egy zsúfolt kikötőben leáll a motor és a szél rásodor a többi hajóra, és összetöröd azokat is meg a sajátodat is.

Kikötőben elsüllyedni nem szokás, de tetemes anyagi kárt lehet okozni, ha viszont kint a tengeren történik egysziklás part előtt, és valamiért nem tudsz vitorlát húzni, vitorlázni (pld. mert már letépte a szél), akkor el is süllyedhet a hajó. Egy autóval megteheti az ember, hogy kiparkoláskor - ha szőkésen nem sikerül – megáll, behúzza a kéziféket, kiszáll és tanácsot vagy segítséget kér az ember. A hajó, az nem ilyen. Ha elindultál, nem lehet behúzni a kéziféket, a hajó vagy megy, vagy sodródik irányíthatatlanul, addig amíg nem jön segíteni vontatni valaki, vagy partra, vagy más hajóknak nem ütközik.

Mi a fenét csináljunk? Lassan kezdünk sodródni a 10 méterre kikötött yachtok fele, a motor kiesett, nyilvánvalóan feltekerhetett a propellerünk egy vízben lévő mooringkötelet, és amiatt állt le -,  horgony dobni ennyi idő alatt lehetetlen, meg meg se fogná a hajónkat, senki nem jár a közelben aki esetleg vontatóra vehetne minket, a motoros, nagy orrvitorlát szintén lassan lehet csak kihúzni, de a viharorrvitorla, amit előkészítettünk! Gyuri kiált, hogy húzzam fel, és sikerül is 20 másodperc alatt feszesre felrántanom csörlő nélkül, és közben még le is kellett oldanom a lekötőzsinórt a bikáról. A szél megtölti a kis narancssárga viharorrvitorlánkat, és feszülten várjuk, mikor indul meg előre a Pinta. Sajnos hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ma nincs szerencsénk, túl szemből jön jobbról a szél. Ahhoz, hogy elinduljon a hajó, ejteni kellene, jobban balra tartani, de ott áll a négy kikötött yacht egy mólón, - nem tehetjük – így meg inkább árt a felhúzott orrvitorla, csak még jobban sodor minket a szél a parkoló hajókra. A vitorlát kilobogtatjuk, az orrsugárkormányunk bősz járatása pár percig lassítja a sodródásunk, de aztán fel kell készülnünk az ütközésre. Én a hajó orrában várom – kezemben egy fenderrel a közeledő faltörőkost, egy motorosyacht előre álló horgonyát, Zsófi hátul fogadja egy vitorlás vasmacskáját, és megkezdődik a birkózás. Egy fendert megpróbálni az idegen horgony és a orra között tartani, nem elejteni, vigyázni, hogy se a kezem, se a lábam ne szoruljon a két hajó közé, és lehetőleg az orrkosarak, korlátok se törjék le se egymást, se a kezem. Elég reménytelen, mert a kerek fender minduntalan kicsusszan a helyéről, szinte lehetetlen vissza imádkozni. Hátra kiáltok Gyurinak, hogy próbálja a 16-os csatornán a partiőrséget hívni, itt állnak velünk szemben, hátha jönne egy motoros, levontatni minket. Bejelentkeznek, mondják várjunk egy kicsit, 10 perc múlva átküldenek segíteni embereket. Motorost kéne inkább küldeniük, de arról sajnos nincs szó. Gyuri próbál hol Zsófinak segíteni hátul, hol nekem elől, közben egy pillanatra beszorul a keze a fel-le liftező a két korlát közé, de sikerül kirántania. Lassan jön két kikötői ember, és az idegen hajókról próbálnak segíteni eltartani a hajókat egymástól, aztán érkezik még tengerész a Coast Guard-tól, és nagy nehezen kezdjük a Pintát elvonszolni a négy yacht előtt. Szerencsére a mély tőkesúlyunk nem akad bele azok mooringkötelébe, viszont a hajónk farkötelét ki kéne adni a segítőinknek, hogy azok be tudják fordítani hajónk farát az utolsó vitorlás mellé.

Erre a négy yachtra sodródtunk rá

A baloldali fehér és kék vitorlás közül indultunk. A kiálló horgony döfködte a Pinta oldalát.

A farkötél nem elég hosszú, egy másikat kell Zsófinak előkapni, a hajónk közepén rögzíteni és kidobni. Sajnos a kötél gombócként repül, így rövid lesz a dobás, és kétszer is a vízbe esik. A Pinta közben sodródik hátra, ha jól sikerülne is a harmadik dobás, már ez se érne a kötelet várókig. Gyorsan hozok egy újabb kötelet, Zsófit megkérem, hogy rögzítse a végét a hajónk orrán lévő bikához, én meg ezalatt szedem föl a kezembe a kötelet a dobáshoz. Legszívesebben én is dobnám azonnal, de tudom, hogy ennek a dobásnak sikerülni kell, különben a sekély vízbe sodródik a Pinta és ott fog megfenekleni. Tudom, hogy rá kell szánnom azt a 4-5 másodpercet, hogy rendesen a jobb és bal kezembe szedjem a kötelet, mint hogy dobás közben össze gubancolódjon, és a vízbe essen. Sokkal, de sokkal tovább tart onnan kihúzni, újra feltekerni, mint egyből rászánni azt a pár másodpercet, és jól előkészíteni. Könnyebb mondani, mint csinálni, amikor nagyon kell sietni. Szerencsére elsőre sikerül a dobás, elkapták a kötelet, most már nem tudunk elsodródni, viszont a Pinta farát is be kéne fordítani. Újabb kötél kell, gyorsan rögzítjük a hajónk közepén, még egy dobás, és ollé! Ez is sikerült. Épp, hogy csak elég hosszú volt a kötél. Most már be tudják húzni a hajónkat, sőt előkerült egy motorcsónak is  végre, az is segített befordítani a Pintá-t. Kikötöttük az orrát a mólóhoz, a farát egy mooringkötéllel rögzítettük, és Sikerült!

Huhh… Ez…, ez durva volt. Jól megizzadtunk mindannyian.

A jobboldali kék vitorlás mögül indultunk, és a Pinta mögötti yachtokra sodródtunk rá. Ide sikerült  végül bevonszolni a hajónkat. A narancssárga viharvitorla levonva, nem húzott ki minket a csávából.

Mille gracie! Megköszöntük mindenkinek a segítséget, a kikötői emberünk meg már telefonált is egy búvárnak, hogy kiszabadítsa a propellerünket a rátekeredett kötelektől. Nem is kellett sokat várni, jött, lemerült, és kezében egy kis kötéldarabal, valamint egy almányi horgászdamil gombolyaggal jött fel a felszínre. 70 euróba került a búvárkodás díja, 30 eurót hagytunk a kikötőmesternél az egyik hajó letört első pozíciós lámpájára, valamint Gyuri névjegykártyáját, hogy ha bármi tisztázni való akadna még. Más hajón, látható kárt nem észleltünk szerencsére, és úgy tűnik a Pinta is karcolásokkal megúszta a malőrt, bár Gyuri szerint nem lesz olcsó mulattság a gélezés javítása, a karcolások eltüntetése.

Az ellenséges hajó horgonyának karcolásai a kék sávban és a Pinta feliraton

Nem volt okunk tovább maradni, a motor és a propeller működött, így a búvárunk motorcsónakjának a segítségével kitolattunk a helyünkről és 15.50-kor elindultunk ismét Horvátország felé.

Az olasz vámosok által lefoglalt vitorlás, melynek orrvitorláját széttépte a szél...

Már elhagytuk a kikötőt, összeszedtük a köteleket, fendereket, hogy elpakoljuk, de szerencsére Zsófi észrevette, hogy egy sötétkék pufferünk valahogy megszökött, ott úszik mögöttünk a tengerben.

Végrehajtottunk egy - csont nélküli - ember a vízben mentőakciót, igaz a fenderünk véletlen se volt hajlandó belekapaszkodni a csákjánk kampójába, ezért Zsófi néhány horgolási mintát tekert a csálya nyelével, és a fender zsinórját éppen addig ki tudta emelni, hogy a szökevényt elcsípjem, pedig már kezdett kicsúszni, de az utolsó centimétereken elkaptam a grabancát, és bezártam a többiek közé a hajófenékbe…

Na, de most már elég legyen! Megittunk egy stampó rumot az izgalmakra, Gyuri pedig megköszönte a segítségünk, ami csak természetes ilyen helyzetben. Mármint, hogy az úttörő segít, ahol tud.

Rum előtt...

Rum után...

a másik oldalon is hatott...

Felhúztuk ismét a viharfockot, plussz a nagyvitorlát jól bereffelve, ugyanis erős szelet várunk éjszakára. Vár a fene, de azt ígérgetnek. Beosztottuk az éjszakai őrségeket, én csak hajnali 3-kor kerülök majd sorra, van bő 7 órám addig egy jó alvásra. Persze a szél jól megerősödött, megjöttek a hullámok is, elkezdett dőlni, liftezni a hajóorr – benne én is – úgyhogy egy hunyást nem aludtam, csak forgolódtam, meg röpködtem a matracom felett egészen három óráig. Közben meg járt az agyam, hogy mit kellett volna esetleg másképp csinálnunk, hogy ne járjunk így.

2019.03.29 Péntek

39. nap, 95 tmf ( 3358, Log 15.349 nm)

Kezd szakadni a vantni

A hajnali őrségem alatt a mérsékelt vihar elérte a csúcspontját, de a viharorrvitorlánkkal és egy kis grósszal stabilan haladtunk - kb. 5 csomóval - reggelig.

30 csomó a szél hajnali fél 5-kor

Barátságtalanul fogad minket az Adria

De ismét felkel a nap

Átgondolva a tegnapi eseményeket, nem igazán jöttem rá, hogy mit kellett volna másképp csinálnunk, hogyan kerülhettük volna el a kikötői haváriát.

A motor leállása körüli tények:

• Nem a vastag kikötőkötelet csavartuk fel, nem azt vágtuk el, vagyis a ledobott mooringkötél lesüllyedt a fenékre.
• Csak a hajó közepéig ért a vékony mooringfelhúzó kötél, vagyis az végig a fenéken volt, a hajó mellett.
• Horgászzsineg volt este a vastag mooringkötélen, nem kizárt, hogy a vékonyra is rá volt tekeredve, és láthatatlanul lebegett a víz színe alatt.
• A búvár a kis darab mooringfelhúzó kötél mellett, egy maréknyi horgászdamil gombolyagot is levágott a hajócsavarunkról.
• A Pinta mélységmérője 2,2 métert mutatott, holott 2,4m a merülése, és nem futottunk rá semmire. (Vajon tengeri növények is visszaverhetik a mélységmérő által kibocsájtott hullámokat?)

Számomra az egyetlen értelmes magyarázat az az, hogy egy csomó horgászdamil lebegett láthatatlanul a víz felszíne alatt, rátekeredve mind a vastag, mind a vékony moornigkötélre, sőt még az is lehet, hogy a vízi növények is fenntartották a zsinegeket, kb. a propellerünk magasságában. Induláskor a hajócsavarunk először felcsavarta a damilokat, vele együtt behúzta a vékony mooringkötelet, elvágta, és aztán amint kiértünk a helyünkről - a két hajó közül -, annyira rászorult minden a tengelyre, hogy lefullasztotta a motort, és az nem volt képes tovább forgatni a megszorult hajócsavart. Nem tudom, hogy lehetett volna ezt elkerülni, az az érzésem - hogy Forma1-es nyelven mondjam –, ez egy szokásos versenybaleset volt, nem igazán előrelátható, elkerülhető. Így jártunk… Szerintem, még ha meg is próbáljuk a vastag mooringkötélről, indulás előtt lecibálni a damilt – a nagy gombolyagot látva a búvár kezében – elég kizártnak tartom, hogy az összeset ki tudtuk volna húzni.

Amikor meg már leállt a motor, a horgonydobásra, se hely, se idő nem volt, a motoros génua kihúzása úgyszintén túl sokáig tartott volna, de egyébként is, mint hogy nem volt elég tér leesni, jó eséllyel azzal se indult volna el a Pinta, vagyis a többi yachtra való rásodródást elkerülni - azon a kis helyen – külső segítség nélkül lehetetlen volt. De ha valakinek van bármi használható ötlete, amivel a feltekerést és a rásodródás szerinte el lehetett volna kerülni, az kérem írja meg egy kommentben, mindig tanulhat újat az ember…

A földkerülő út utolsó szakasza, Otrantótól a horvátországi Kremik-ig

Na de lépjünk tovább, mert a hajó – kikötés nélkül - nem áll meg, és rögtön újabb feladattal találtuk magunkat szemben, amikor Gyuri, a napi ellenőrző körútja során felfedezte, hogy a jobb oldali vantniból, az árbócmerevítő acélsodronyból 3 szál engedett a korróziónak, és folyamatos terhelésnek és elszakadt. Nesze sánta, itt egy púp… A 18 szálból, ha 3 kiesik, akkor már majdnem 20 százalékkal csökken a sodrony keresztmetszete, és ezzel nyílván a teherbíró képessége is. A földkerülő útjuk során a másik oldalt már kétszer lett cserélve ez a merevítő, de ez is volt már egyszer. Bosszantó, hogy pont az út végén történik ez is, de jó hogy észrevette, mert így meg tudjuk erősíteni még most. Estére megint viharos szelet jósolnak.

Előszedtük az alkatrészeket, flex-szel vágtunk egy méteres hasonló erősségű sodronyszálat a tartalékból, és 10 erős bilinccsel rögzítettük, így áthidaltuk, illetve megerősítettük a meggyengült részt.

Flexszel levágunk a tartalékból egy méteres darabot

10 db bilinccsel a sérült merevítő mellé rögzítjük

Hullámos napunk volt, egy a tengeren töltött teljes napok közül.

Itt látható a 3 elszakadt szál

Délután motort is indítunk, hogy jó irányba tudjunk haladni. Este 7 és 11 közt megint én kapom a szembe fújó vihar javát, a 25-32 csomós szelet. Tennivaló igazán nincs, a vitorlákat jól bereffeltük, maximum félóránként kell kinézni, hogy látható-e valami hajó, hogyan áll a vitorla, illetve a vantni erősítése. Amikor a Pinta orra egy-egy nagy dübbenéssel belecsap a hullámokba, minden porcikája beleremeg, Gyurival egymásra nézünk, fülelünk, hogy van-e valami változás a zajokban, aztán zötyögünk tovább a rázópadon. Gyuri megjegyezte: „Na, most már tudod, hogy milyen egy földkerülő út legkellemetlenebb szakasza, ezen a passzát szeles útvonalon, és el tudod dönteni, hogy kell-e ilyen Neked… Ha én is tudtam volna indulás előtt, hát, nem biztos hogy bevállalom.” Nem a fenét, holnap sütni fog a nap, és ezer százalék, hogy semmi másért nem adná ezeket az élményeket! Nem kellemes ez a zötykölődés, de kibírható, főleg ha ez tényleg csak az 5 százaléka a földkerülésnek, és a többi 95% sokkal kellemesebb, háromnegyedszeles, hátszeles, szinte örömvitorlázás.

A szalonbeli fotelben ülve látható a tenger, amikor a Pinta felágaskodik egy hullámra. Ezen én is meglepődöm, ugyanis másfél méterrel ülök lejjebb a kormányállásnál, ami meg 2 méterrel magasabban van a tenger szintjénél. 

Ilyen helyzetben lehetett látni a tengert a kabinban ülve... 

Az éjszaka további részében szinte teljesen lecsökkent a szél, és pár órás késéssel a hullámok is lecsendesedtek. Már nem emelkedtem rendszeresen a levegőbe a matracomról, aludni is tudtam a végén, mert valami jó nagy marhaságot álmodtam.

2019.03.30 Szombat

40. nap, 126 tmf délig + 59 ( 3543, Log 15.534 nm)

Azt hisszük megérkeztünk, de a Nagy Testvér figyelt minket…

Reggel csodálatos szép napsütés, és felhőtlen kék ég fogadott, amikor felkeltem. A szél még mindig szemből fújdogált, de a hullámok már elültek, szinte tükör sima volt az Adria kék vize.

Már Lastovo mellett járunk

Gyuri szólt, hogy Korcsula szigetén, Veli Lukában - pont útba esik nekünk – talált egy állandóan nyitva tartó hivatalt, ahol hivatalosan bejelentkezhetünk Horvátországba, és így nem kell egy 4 órás kitérőt tennünk Split-be. Ennek nagyon megörültünk, mert így még sötétedés előtt Kremikbe érkezhetünk. Ferenc édesapja vállalta, hogy eljön értem, meg a csomagjaimért, és hazavisz Magyarországra. Ő is úton van már, igaz most éppen visszafele, mert a személyi igazolványát Balatonfüreden hagyta. Két okból is szomorkodtam, amikor Ferenc bejelentette, hogy Otrantóban – idő előtt – kiszáll, egy, hogy nem sikerült a tengeren betegségét végleg legyűrni és nem tudja végig hajózni amit terveztünk, kettő, így valószínűleg lőttek annak a reményemnek, hogy az édesapja eljön érte, és persze haza visz engem is. Legnagyobb örömömre, Péter vállalta, hogy eljön értem Horvátországba, de nyilván ő is sajnálta, hogy most nem tud Ferenccel találkozni. Nagyon hálás vagyok neki érte, hogy csak miattam vállalta ezt a hosszú utat.

A Veli Lukai kikötőben, addig-addig kémleltük, hogy hova kell kikötni a bejelentkezéshez, mígnem megint majdnem felcsavartunk egy kötelet. A nap pont szembe sütött és csak pár méterről vettük észre azt a vastag kötelet, ami két – egymástól távol lévő - kis sárga bólya közt volt kifeszítve, és közvetlen a víz felszíne alatt lebegett. Egy új yacht-kikötő építése miatt zárták le az öböl felét. Elfordulni már nem volt idő, Gyuri üresbe tette a motort, hogy ne forogjon a hajócsavar, és lélegzet elállva figyeltük, hogy fennakadunk-e, vagy átsiklik a kötél a tőkesúly alatt. A hajó csendben, lassan tovább úszott, nem sokára a kötél is felmerült mögöttünk, és szerencsénkre a kormánylapátunkba se akadt bele. Na, ezt megúsztuk…

Behajózunk a Korcsula szigetén lévő Veli Luka-i öbölbe

Miután a benzinkút mellé kikötöttünk, Gyuri elment a papirokkal, hogy a bejelentkezést megejtse. Nemsoká visszatért, mert zárva volt minden, még a rendőrség épülete is. Lefotózta hogy ott járt, ha netán valahol szükség lenne rá. Gyuriék vásároltak pár dolgot, gyorsan megtankoltunk, és már indultunk is tovább.

A szabály úgy szól, hogy ha belépünk egy idegen ország felségvizeire (ami 12 tengeri mérföldre húzódik a partjaitól, illetve a szigetektől) akkor a legközelebbi belépésre kijelölt kikötőbe kell hajózni (Port of Entry), és ott kell átesni az útlevél-, vám- és egyéb vizsgálatokon. Ezt a világon mindenütt szigorúan veszik - Horvátországban különösen – egyedül a schengeni övezet országai közt lazáskodnak  látszólag nagyon.

Reggel Gyuri az interneten próbált választ találni arra a kérdésre, hogy mely kikötőkben lehet bejelentkezni szezonon kívül, illetve, hogy mikor kezdődik a szezon. A horvát kormányzati portál egy nem működő oldalra mutatott, és más hivatalos forrásra sem bukkantunk – igaz nem horvátul kerestük –, amin cseppet sem csodálkoztam, mert augusztusban én se találtam ezeket az információkat, amikor áthajóztam Velencébe. Végül arra az 2017/18-as német kiadványra hagyatkoztunk, ami kifejezetten a Horvátországi hajózási tudnivalókat ismerteti. Eszerint kellett volna Veli Lukában egész évben üzemelnie a beléptető helynek, és Kremikben – ami a végcélunk, és ahol a Pinta ki lesz kötve – holnap után, azaz április 1-én kellene nyitnia a hivatalnak. Mint hogy a kiadvány szerint más, nyitva tartó beléptető kikötő nem volt út közben, Gyuri úgy döntött, hogy nem kerülünk Split felé, hanem egyenesen Kremikbe tartunk, és majd hétfőn reggel fognak bejelentkezni.  Ha Splitben jelentkeztünk volna be, akár Péter is velünk jöhetett volna Kremikig, és megnézhette volna, hogy milyen egy hajó, amin szinte minden működik, de végül én se bánkódtam a rövidebb útnak, mert annál hamarabb indulhatunk majd hazafelé.

Ebben az esetben, szabályos határsértő lettem volna, mert nem vártam volna meg a hétfői bejelentkezést, és engedély nélkül léptem volna Horvát területre, ezt viszont meg én vállaltam volna be. Egyébként nem is tudom mit mondtam volna, ha megkérdezik, hogy hogy kerültem Madeiráról ide a horvát-magyar határra. Valószínűleg az NGO-okra hivatkoztam volna, hogy ők mentettek ki Madeira mellett, és itt raktak ki pár kilométerre, de szerintem nem álltam volna ki vigyorgás nélkül…

Szóval nyíl egyenesen pöfögtünk Kremik felé, és közben készült a születésnapi ebéd, amit én választhattam ki, tekintve, hogy ma lettem kétszer huszonhat éves. Zsófi reggel azt mondta, hogy kívánhatok bármit – mármint ebédre - , de úgy is csak azt tud főzni, amihez van még hozzávaló a hajón. Eszterházi rostélyosra esett a választásom, mert ilyet még nem ettem, se marhából, se struccból.  Ez nagy valószínűséggel marhából készült, mert egy boci volt a csomagoláson, megnéztem. Még egyszer nem húznak csőbe…

Végül marha jó lett, sőt még desszertet is kaptunk később, francia krémest!

Az ünnepi ebéd után kezdtem összecsomagolni, zuhanykabint kitakarítani, hogy kikötés után nemsokkal indulhassunk is hazafelé. Naplemente előtt, még utoljára felhangzott a „Minden ember a fedélzetre!!!” kiáltás, amikor kiosztottam mindenkinek a napi gin-tonc fejadagját. Láttam a szomorú tekinteteken, hogy el sem tudják képzelni, hogy milyen lesz az életük majd enélkül….

Még egy Santa Maria, ezúttal az Adrián halad velünk szemben...

Miután elkészültem a csomagolással egy kis naplóírás következett, majd nemsoká szólt Gyuri, hogy készüljünk, mert közeledünk a kikötő felé. Zsófival kiraktuk a fendereket, és a kikötőköteleket, rádión beszóltunk a kikötőbe, hogy érkezünk, és hogy jöjjön ki valaki megmutatni a helyünk. Jó helyet kapott a Pinta a C molón, mert kicsit tágasabb a tér a boxa előtt, mint általában. Gyuri ügyesen beparkolt, a marinéró pedig gyorsan és szakszerűen lekötötte a kikötőköteleinket.

Megérkeztünk. A Pinta Gyuri és Zsófi irányításával sikeresen megkerülte a Földet - nem tudom hányadik magyar hajóként – és visszatért abba a kikötőbe, ahonnan másfél évvel ezelőtt, 2017 október 15-én elindult. Akkor is volt szerencsém Andival velük tartani, az adriai Kremikből egészen a Kanári-szigetekig. Több mint 29.000 tengeri mérföldet hajóztak, megannyi felejthetetlen élményt szerezve.

 A Pinta útja a Föld körül 2017 - 2019

26 útitárs kísérte őket egy-egy rövidebb-hosszabb szakaszon - úgy mint én - aki az első meg egyben az utolsó is voltam. A Pintá-n - ezzel az úttal együtt – már több mint 7.000 tengeri mérföldet hajóztam, abból 15.600-ból, ami már mögöttem van. Gratuláltunk egymásnak és felbontottuk a behűtött pezsgőt. Még meg se ittuk, amikor befutottak Péterék és már majdnem felszálltak a hajóra, amikor megjelent mögöttük két horvát rendőr a sötétben, és a Pintá-t keresték a legénységével együtt.

O-óóó… Valahogy éreztük, hogy ezek valószínűleg nem üdvözölni jöttek minket a sikeres földkerülés miatt…

Így aztán Péterék helyett ők szálltak fel a hajóra, és az igazoltatás után elmondták, hogy egy feladattal küldték őket, nevezetesen hogy büntetést szabjanak ki amiatt, hogy nem jelentkeztünk be a legközelebbi kikötőben, miután behatoltunk a horvát felségvizekre. Hvar szigetén, vagy Split-ben kellett volna megtennünk, vagy Dubrovnik-ban. Megértették a védekezésünk, hogy Veli Lukában megpróbáltunk bejelentkezni, ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy ha ott nem sikerült, akkor Splitbe be kellett volna mennünk. Ők legszívesebben elengedték volna a büntetést, miután hallották, hogy éppen egy földkerülő útról tértünk vissza, de nem tehették, mert a központban, a Big Brother látta az érkezésünk, és emiatt küldték ki őket bírságolni, ezért érkeztek olyan nagy gázzal, ahogy később Péterék elmesélték. 670 Kuna bírságot szabtak ki – csak a kapitányra – amit átutalással kell majd befizetni, és közölték, hogy azonnal el kell mennünk bejelentkezni Sibenik-be, méghozzá HAJÓVAL. Nem volt kec-mec. Péter útitársa, András velünk tarthatott addig, mondván, hogy fáradtak vagyunk, és jól jönne a segítség, ezért a „Safety first!” indoklással  magunkra hagytak, mi meg nagy lelkesedéssel elkötöttünk, és 23.00 perckor elindultunk a 14 mérföldre lévő Sibenik-be. Autóval 20 perc lett volna, hajóval bő két óra volt ez az út. A hátunkra hiányzott púpnak, de ez volt, az előírásoknak meg kellett felelnünk, itt az utunk végén is. András megcsodálta a hajót, aztán ledőlt egyet aludni, az emeletes ágyas Trockíj kabinban, mi pedig Gyurival elnavigáltuk a Pintá-t a halászhajók és a szigetek közt, be a sibeniki csatornán. Az elzárt beléptető mólón már egy rendőrautó várt minket – ránk villantottak, hogy oda menjünk -, na ezek se a Zsófit jöttek felköszönteni a nőnap alkalmából… A kapitányunkat elvitték a hajópapirokkal és útlevelekkel, nem volt túl bíztató ez a fogadtatás, ez a figyelem, de végül, miután Gyuri egy jó óra múltán visszatért, kiderült, hogy minden a mi érdekünkben történt, hogy a lehető leggyorsabban bejelentkezhessünk. A rendőrautóval elvitték Gyurit mind a három helyre, a kikötői kapitányságra, a rendőrségre és a vámhivatalba is, igaz vissza már nem tudták hozni, de így is nagy segítség volt, hogy nem kellett éjjel egyedül kódorognia a városban, a hivatalokat keresgetve. Ezt a segítséget, figyelmességet én annak tudom be, hogy földkerülő útról tértünk haza, és ezt a horvátok is értékelik nagyon, de az is lehet, hogy szimplán biztosítani akarták, hogy el ne mulasszunk most már bármit is a bejelentkezési procedúrából, ha már így illegálisan kötöttünk ki Kremikben.

Utólag én is megnéztem, a német tájékoztató kiadványban tényleg az a szimbólum szerepelt Veli Luka mellett hogy egész évben nyitva van mint Split, míg Hvár csak szezonálisan.

A rendőrünk szerint ez pont fordítva van, viszont kérdésemre, ő sem tudta megmondani, hogy ezek az információk, mely hivatalos horvát honlapon érhetőek el. Szerinte a 112-t kellett volna felhívnunk és ott megkérdeznünk. Kedvem lett volna kipróbálni, ott a rendőr előtt, hogy múkodik-e, de a helyzetünkön ez se így, se úgy, semmit sem változtatott volna.

Akkor én most már tényleg megérkeztem. Hivatalosan is.

40 napig voltam úton - mint az özönvíz -, 3543 tengeri mérföldet tettem meg Pintá-n, és hat országban fordultunk meg eközben. Negyven napig nem néztem se tévét, se híradót, se filmeket. Valahogy nem is hiányzott. A kikötőkben azért elolvastam az internetről a híreket - kíváncsi voltam, mi lesz a brexittel március 29-én -, de nem maradtam le semmiről...

Andrást nagy nehezen kiimádkoztuk a kabinjából, komótosan összeszedelődzködött, majd kibirkóztuk a hajóból az óriási tengerészzsákomat, elbúcsúztam Gyuritól és Zsófitól, és kicipekedtünk a vámterületről a parkolóban álló autóig, amivel Péter jött át Kremikből.

Bepakoltunk, és hajnali fél háromkor elindultunk Magyarországra. Meséltem, meséltem jó sokat, egészen addig, amíg elnézést kértem, és elaludtam. 8.15-kor vonatra szálltam Siófokon és két átszállás után, déli egy órakor haza is értem Debrecenbe. Még egyszer köszönöm Péternek, hogy eljött értem. 

Pár nappal később beszéltem Zsófival, és megtudtam, hogy amikor visszaértek Kremikbe, beállás közben ismét felcsavart egy kötelet a propellerük - illetve ezúttal egy gumiszalagot - , és motor nélkül csak nagy üggyel-bajjal tudtak kikötni, egy másik helyre. Ezúttal senki sem segített nekik, ketten oldották meg a feladatot, igaz a hegyekkel körbevett kikötő nagyon szélvédett, de soha nem vágyik az ember egy ilyen érkezésre, hajnali fél 5-kor különösen nem. A földkörüli út befejezése így elég kalandosra sikeredett, de azt hiszem, hogy mind a hárman nélkülözni tudtuk volna ezeket az izgalmakat.

Köszönet Zsófinak és Gyurinak, hogy hat hétig az útitársuk lehettem, valamint családomnak, hogy támogattak ebben az útban is, és itthon tartották a frontot, amíg én „szórakoztam”.

Sok tapasztalatot szereztem ismét, és újabb országokat, városokat, embereket ismerhettem meg. Hogy hová vezet a következő utam? Még nem tudom, hagyom magam meglepetni…

A Pinta útja a föld körül:

https://my.yb.tl/Pinta

Utókezelés

Szardínia óta, fájlalom a kisujjam a jobb kezemen. Azóta sem múlt el, még mindig belenyilallik rendesen, ha valaki kézfogáskor megropogtatja a mancsomat, vagy egy rossz mozdulat során oldalra feszül egy kicsit. Nem tudom mi történhetett vele, valószínűleg egy kapkodós vitorlakezelési manőver során rándulhatott meg, vagy tört el Szardínia előtt a tengeren, és nem egy részeg disznó lépett rá valamelyik kikötőben.

Amire joggal gyanakodhatna esetleg a nyájas olvasó, bár, minthogy nem emlékszem a körülményekre, nem lenne teljesen alaptalan ez a feltételezés sem… A magyar orvosok szerint nincs eltörve. De akkor miért áll ilyen csálén? Bár igaz, azt nem mondták, hogy épp most van forrásban, (ferdén) összeforradóban… Úgy nézem, örök emlék marad ez is.

Kedves Olvasó!

Így vagy úgy, de a végére értél ennek a történetnek. Ha tetszett, kérlek kattints az oldal tetején/elején lévő kék lájk gombra (2020 január 7-én kapcsoltam be), nagyon örülni fogok minden visszajelzésnek.

Balaja