2019.03.28 Csütörtök

38. nap, ( 3263, Log 15.254 nm)

Rásodródunk a kikötött hajókra

Reggel Feri összecsomagolt, tettünk még egy városnéző, bevásárló sétát, már csak kenyér és vaj kellett szinte erre a két-három napra. kerestünk egy pizzázót, ahol mindent lehetett kapni, csak pizzát nem, de legalább a minden finom volt.

Otranto - tengerparti sétány a városfal előtt

Fél kettőkor visszatértünk a hajóra, Feritől elbúcsúztunk, sietett, hogy le ne késse a buszát.

Ferenc kihajózott, siet a Bariba tartó buszához

Gyurival felszereltük, előkészítettük a viharorrvitorlát, mert elég cudar időt, viharos szembeszelet jósolnak továbbra is. Negyed háromkor készen álltunk az indulásra, viszont elég kellemetlen oldalszél fújt, ezért el kellett döntenünk, milyen taktikával állunk ki a helyünkről, hogy ne sodorjon rá minket a szél rögtön a szomszéd hajóra. Gyuri egy vezető kötelet gondolt átvezetni a szél felöli szomszéd hajóra, amivel kiállás közben megakadályozzuk a lesoródást, és a végén - az egyik szárát elengedve – vissza tudjuk húzni a kötelünket a Pintá-ra. Viszont túl messze volt kikötve a parttól ez a hajó, így lehetetlennek tűnt feljutni rá, hogy átvessük és visszavezessük a kötelünket a hajónkra. Így az én javaslatom mellett döntöttünk. A szél jobbról fújt, ezért a jobb hátsó parti kötelet hagytuk utoljára. Zsófi ledobta a vízbe a hajóorrt rögzítő mooring kötelet, én gyorsan eloldottam és visszahúztam, a bal oldali – szél alatti – hátsó parti kötelet, Gyuri kellő gázt adott, és amint eloldottam utolsónak a jobb hátsó part kötelet is a Pinta nyíl egyenesen, minden sodródás nélkül kihúzott a két hajó közül, és úgy tűnt, hogy a nehezén túl vagyunk, amikor a motor elkezdett erőlködni és leállt. Mi a fene lehet vele? egy kis lendületünk még volt, Gyuri be tudta újra indítani, de semmi gázadásra nem reagált, elég nyilvánvalóan utolért minket minden vitorlázó rémálma, hogy egy zsúfolt kikötőben leáll a motor és a szél rásodor a többi hajóra, és összetöröd azokat is meg a sajátodat is.

Kikötőben elsüllyedni nem szokás, de tetemes anyagi kárt lehet okozni, ha viszont kint a tengeren történik egysziklás part előtt, és valamiért nem tudsz vitorlát húzni, vitorlázni (pld. mert már letépte a szél), akkor el is süllyedhet a hajó. Egy autóval megteheti az ember, hogy kiparkoláskor - ha szőkésen nem sikerül – megáll, behúzza a kéziféket, kiszáll és tanácsot vagy segítséget kér az ember. A hajó, az nem ilyen. Ha elindultál, nem lehet behúzni a kéziféket, a hajó vagy megy, vagy sodródik irányíthatatlanul, addig amíg nem jön segíteni vontatni valaki, vagy partra, vagy más hajóknak nem ütközik.

Mi a fenét csináljunk? Lassan kezdünk sodródni a 10 méterre kikötött yachtok fele, a motor kiesett, nyilvánvalóan feltekerhetett a propellerünk egy vízben lévő mooringkötelet, és amiatt állt le -,  horgony dobni ennyi idő alatt lehetetlen, meg meg se fogná a hajónkat, senki nem jár a közelben aki esetleg vontatóra vehetne minket, a motoros, nagy orrvitorlát szintén lassan lehet csak kihúzni, de a viharorrvitorla, amit előkészítettünk! Gyuri kiált, hogy húzzam fel, és sikerül is 20 másodperc alatt feszesre felrántanom csörlő nélkül, és közben még le is kellett oldanom a lekötőzsinórt a bikáról. A szél megtölti a kis narancssárga viharorrvitorlánkat, és feszülten várjuk, mikor indul meg előre a Pinta. Sajnos hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ma nincs szerencsénk, túl szemből jön jobbról a szél. Ahhoz, hogy elinduljon a hajó, ejteni kellene, jobban balra tartani, de ott áll a négy kikötött yacht egy mólón, - nem tehetjük – így meg inkább árt a felhúzott orrvitorla, csak még jobban sodor minket a szél a parkoló hajókra. A vitorlát kilobogtatjuk, az orrsugárkormányunk bősz járatása pár percig lassítja a sodródásunk, de aztán fel kell készülnünk az ütközésre. Én a hajó orrában várom – kezemben egy fenderrel a közeledő faltörőkost, egy motorosyacht előre álló horgonyát, Zsófi hátul fogadja egy vitorlás vasmacskáját, és megkezdődik a birkózás. Egy fendert megpróbálni az idegen horgony és a orra között tartani, nem elejteni, vigyázni, hogy se a kezem, se a lábam ne szoruljon a két hajó közé, és lehetőleg az orrkosarak, korlátok se törjék le se egymást, se a kezem. Elég reménytelen, mert a kerek fender minduntalan kicsusszan a helyéről, szinte lehetetlen vissza imádkozni. Hátra kiáltok Gyurinak, hogy próbálja a 16-os csatornán a partiőrséget hívni, itt állnak velünk szemben, hátha jönne egy motoros, levontatni minket. Bejelentkeznek, mondják várjunk egy kicsit, 10 perc múlva átküldenek segíteni embereket. Motorost kéne inkább küldeniük, de arról sajnos nincs szó. Gyuri próbál hol Zsófinak segíteni hátul, hol nekem elől, közben egy pillanatra beszorul a keze a fel-le liftező a két korlát közé, de sikerül kirántania. Lassan jön két kikötői ember, és az idegen hajókról próbálnak segíteni eltartani a hajókat egymástól, aztán érkezik még tengerész a Coast Guard-tól, és nagy nehezen kezdjük a Pintát elvonszolni a négy yacht előtt. Szerencsére a mély tőkesúlyunk nem akad bele azok mooringkötelébe, viszont a hajónk farkötelét ki kéne adni a segítőinknek, hogy azok be tudják fordítani hajónk farát az utolsó vitorlás mellé.

Erre a négy yachtra sodródtunk rá

A baloldali fehér és kék vitorlás közül indultunk. A kiálló horgony döfködte a Pinta oldalát.

A farkötél nem elég hosszú, egy másikat kell Zsófinak előkapni, a hajónk közepén rögzíteni és kidobni. Sajnos a kötél gombócként repül, így rövid lesz a dobás, és kétszer is a vízbe esik. A Pinta közben sodródik hátra, ha jól sikerülne is a harmadik dobás, már ez se érne a kötelet várókig. Gyorsan hozok egy újabb kötelet, Zsófit megkérem, hogy rögzítse a végét a hajónk orrán lévő bikához, én meg ezalatt szedem föl a kezembe a kötelet a dobáshoz. Legszívesebben én is dobnám azonnal, de tudom, hogy ennek a dobásnak sikerülni kell, különben a sekély vízbe sodródik a Pinta és ott fog megfenekleni. Tudom, hogy rá kell szánnom azt a 4-5 másodpercet, hogy rendesen a jobb és bal kezembe szedjem a kötelet, mint hogy dobás közben össze gubancolódjon, és a vízbe essen. Sokkal, de sokkal tovább tart onnan kihúzni, újra feltekerni, mint egyből rászánni azt a pár másodpercet, és jól előkészíteni. Könnyebb mondani, mint csinálni, amikor nagyon kell sietni. Szerencsére elsőre sikerül a dobás, elkapták a kötelet, most már nem tudunk elsodródni, viszont a Pinta farát is be kéne fordítani. Újabb kötél kell, gyorsan rögzítjük a hajónk közepén, még egy dobás, és ollé! Ez is sikerült. Épp, hogy csak elég hosszú volt a kötél. Most már be tudják húzni a hajónkat, sőt előkerült egy motorcsónak is  végre, az is segített befordítani a Pintá-t. Kikötöttük az orrát a mólóhoz, a farát egy mooringkötéllel rögzítettük, és Sikerült!

Huhh… Ez…, ez durva volt. Jól megizzadtunk mindannyian.

A jobboldali kék vitorlás mögül indultunk, és a Pinta mögötti yachtokra sodródtunk rá. Ide sikerült  végül bevonszolni a hajónkat. A narancssárga viharvitorla levonva, nem húzott ki minket a csávából.

Mille gracie! Megköszöntük mindenkinek a segítséget, a kikötői emberünk meg már telefonált is egy búvárnak, hogy kiszabadítsa a propellerünket a rátekeredett kötelektől. Nem is kellett sokat várni, jött, lemerült, és kezében egy kis kötéldarabal, valamint egy almányi horgászdamil gombolyaggal jött fel a felszínre. 70 euróba került a búvárkodás díja, 30 eurót hagytunk a kikötőmesternél az egyik hajó letört első pozíciós lámpájára, valamint Gyuri névjegykártyáját, hogy ha bármi tisztázni való akadna még. Más hajón, látható kárt nem észleltünk szerencsére, és úgy tűnik a Pinta is karcolásokkal megúszta a malőrt, bár Gyuri szerint nem lesz olcsó mulattság a gélezés javítása, a karcolások eltüntetése.

Az ellenséges hajó horgonyának karcolásai a kék sávban és a Pinta feliraton

Nem volt okunk tovább maradni, a motor és a propeller működött, így a búvárunk motorcsónakjának a segítségével kitolattunk a helyünkről és 15.50-kor elindultunk ismét Horvátország felé.

Az olasz vámosok által lefoglalt vitorlás, melynek orrvitorláját széttépte a szél...

Már elhagytuk a kikötőt, összeszedtük a köteleket, fendereket, hogy elpakoljuk, de szerencsére Zsófi észrevette, hogy egy sötétkék pufferünk valahogy megszökött, ott úszik mögöttünk a tengerben.

Végrehajtottunk egy - csont nélküli - ember a vízben mentőakciót, igaz a fenderünk véletlen se volt hajlandó belekapaszkodni a csákjánk kampójába, ezért Zsófi néhány horgolási mintát tekert a csálya nyelével, és a fender zsinórját éppen addig ki tudta emelni, hogy a szökevényt elcsípjem, pedig már kezdett kicsúszni, de az utolsó centimétereken elkaptam a grabancát, és bezártam a többiek közé a hajófenékbe…

Na, de most már elég legyen! Megittunk egy stampó rumot az izgalmakra, Gyuri pedig megköszönte a segítségünk, ami csak természetes ilyen helyzetben. Mármint, hogy az úttörő segít, ahol tud.

Rum előtt...

Rum után...

a másik oldalon is hatott...

Felhúztuk ismét a viharfockot, plussz a nagyvitorlát jól bereffelve, ugyanis erős szelet várunk éjszakára. Vár a fene, de azt ígérgetnek. Beosztottuk az éjszakai őrségeket, én csak hajnali 3-kor kerülök majd sorra, van bő 7 órám addig egy jó alvásra. Persze a szél jól megerősödött, megjöttek a hullámok is, elkezdett dőlni, liftezni a hajóorr – benne én is – úgyhogy egy hunyást nem aludtam, csak forgolódtam, meg röpködtem a matracom felett egészen három óráig. Közben meg járt az agyam, hogy mit kellett volna esetleg másképp csinálnunk, hogy ne járjunk így.

2019.03.29 Péntek

39. nap, 95 tmf ( 3358, Log 15.349 nm)

Kezd szakadni a vantni

A hajnali őrségem alatt a mérsékelt vihar elérte a csúcspontját, de a viharorrvitorlánkkal és egy kis grósszal stabilan haladtunk - kb. 5 csomóval - reggelig.

30 csomó a szél hajnali fél 5-kor

Barátságtalanul fogad minket az Adria

De ismét felkel a nap

Átgondolva a tegnapi eseményeket, nem igazán jöttem rá, hogy mit kellett volna másképp csinálnunk, hogyan kerülhettük volna el a kikötői haváriát.

A motor leállása körüli tények:

• Nem a vastag kikötőkötelet csavartuk fel, nem azt vágtuk el, vagyis a ledobott mooringkötél lesüllyedt a fenékre.
• Csak a hajó közepéig ért a vékony mooringfelhúzó kötél, vagyis az végig a fenéken volt, a hajó mellett.
• Horgászzsineg volt este a vastag mooringkötélen, nem kizárt, hogy a vékonyra is rá volt tekeredve, és láthatatlanul lebegett a víz színe alatt.
• A búvár a kis darab mooringfelhúzó kötél mellett, egy maréknyi horgászdamil gombolyagot is levágott a hajócsavarunkról.
• A Pinta mélységmérője 2,2 métert mutatott, holott 2,4m a merülése, és nem futottunk rá semmire. (Vajon tengeri növények is visszaverhetik a mélységmérő által kibocsájtott hullámokat?)

Számomra az egyetlen értelmes magyarázat az az, hogy egy csomó horgászdamil lebegett láthatatlanul a víz felszíne alatt, rátekeredve mind a vastag, mind a vékony moornigkötélre, sőt még az is lehet, hogy a vízi növények is fenntartották a zsinegeket, kb. a propellerünk magasságában. Induláskor a hajócsavarunk először felcsavarta a damilokat, vele együtt behúzta a vékony mooringkötelet, elvágta, és aztán amint kiértünk a helyünkről - a két hajó közül -, annyira rászorult minden a tengelyre, hogy lefullasztotta a motort, és az nem volt képes tovább forgatni a megszorult hajócsavart. Nem tudom, hogy lehetett volna ezt elkerülni, az az érzésem - hogy Forma1-es nyelven mondjam –, ez egy szokásos versenybaleset volt, nem igazán előrelátható, elkerülhető. Így jártunk… Szerintem, még ha meg is próbáljuk a vastag mooringkötélről, indulás előtt lecibálni a damilt – a nagy gombolyagot látva a búvár kezében – elég kizártnak tartom, hogy az összeset ki tudtuk volna húzni.

Amikor meg már leállt a motor, a horgonydobásra, se hely, se idő nem volt, a motoros génua kihúzása úgyszintén túl sokáig tartott volna, de egyébként is, mint hogy nem volt elég tér leesni, jó eséllyel azzal se indult volna el a Pinta, vagyis a többi yachtra való rásodródást elkerülni - azon a kis helyen – külső segítség nélkül lehetetlen volt. De ha valakinek van bármi használható ötlete, amivel a feltekerést és a rásodródás szerinte el lehetett volna kerülni, az kérem írja meg egy kommentben, mindig tanulhat újat az ember…

A földkerülő út utolsó szakasza, Otrantótól a horvátországi Kremik-ig

Na de lépjünk tovább, mert a hajó – kikötés nélkül - nem áll meg, és rögtön újabb feladattal találtuk magunkat szemben, amikor Gyuri, a napi ellenőrző körútja során felfedezte, hogy a jobb oldali vantniból, az árbócmerevítő acélsodronyból 3 szál engedett a korróziónak, és folyamatos terhelésnek és elszakadt. Nesze sánta, itt egy púp… A 18 szálból, ha 3 kiesik, akkor már majdnem 20 százalékkal csökken a sodrony keresztmetszete, és ezzel nyílván a teherbíró képessége is. A földkerülő útjuk során a másik oldalt már kétszer lett cserélve ez a merevítő, de ez is volt már egyszer. Bosszantó, hogy pont az út végén történik ez is, de jó hogy észrevette, mert így meg tudjuk erősíteni még most. Estére megint viharos szelet jósolnak.

Előszedtük az alkatrészeket, flex-szel vágtunk egy méteres hasonló erősségű sodronyszálat a tartalékból, és 10 erős bilinccsel rögzítettük, így áthidaltuk, illetve megerősítettük a meggyengült részt.

Flexszel levágunk a tartalékból egy méteres darabot

10 db bilinccsel a sérült merevítő mellé rögzítjük

Hullámos napunk volt, egy a tengeren töltött teljes napok közül.

Itt látható a 3 elszakadt szál

Délután motort is indítunk, hogy jó irányba tudjunk haladni. Este 7 és 11 közt megint én kapom a szembe fújó vihar javát, a 25-32 csomós szelet. Tennivaló igazán nincs, a vitorlákat jól bereffeltük, maximum félóránként kell kinézni, hogy látható-e valami hajó, hogyan áll a vitorla, illetve a vantni erősítése. Amikor a Pinta orra egy-egy nagy dübbenéssel belecsap a hullámokba, minden porcikája beleremeg, Gyurival egymásra nézünk, fülelünk, hogy van-e valami változás a zajokban, aztán zötyögünk tovább a rázópadon. Gyuri megjegyezte: „Na, most már tudod, hogy milyen egy földkerülő út legkellemetlenebb szakasza, ezen a passzát szeles útvonalon, és el tudod dönteni, hogy kell-e ilyen Neked… Ha én is tudtam volna indulás előtt, hát, nem biztos hogy bevállalom.” Nem a fenét, holnap sütni fog a nap, és ezer százalék, hogy semmi másért nem adná ezeket az élményeket! Nem kellemes ez a zötykölődés, de kibírható, főleg ha ez tényleg csak az 5 százaléka a földkerülésnek, és a többi 95% sokkal kellemesebb, háromnegyedszeles, hátszeles, szinte örömvitorlázás.

A szalonbeli fotelben ülve látható a tenger, amikor a Pinta felágaskodik egy hullámra. Ezen én is meglepődöm, ugyanis másfél méterrel ülök lejjebb a kormányállásnál, ami meg 2 méterrel magasabban van a tenger szintjénél. 

Ilyen helyzetben lehetett látni a tengert a kabinban ülve... 

Az éjszaka további részében szinte teljesen lecsökkent a szél, és pár órás késéssel a hullámok is lecsendesedtek. Már nem emelkedtem rendszeresen a levegőbe a matracomról, aludni is tudtam a végén, mert valami jó nagy marhaságot álmodtam.

2019.03.30 Szombat

40. nap, 126 tmf délig + 59 ( 3543, Log 15.534 nm)

Azt hisszük megérkeztünk, de a Nagy Testvér figyelt minket…

Reggel csodálatos szép napsütés, és felhőtlen kék ég fogadott, amikor felkeltem. A szél még mindig szemből fújdogált, de a hullámok már elültek, szinte tükör sima volt az Adria kék vize.

Már Lastovo mellett járunk

Gyuri szólt, hogy Korcsula szigetén, Veli Lukában - pont útba esik nekünk – talált egy állandóan nyitva tartó hivatalt, ahol hivatalosan bejelentkezhetünk Horvátországba, és így nem kell egy 4 órás kitérőt tennünk Split-be. Ennek nagyon megörültünk, mert így még sötétedés előtt Kremikbe érkezhetünk. Ferenc édesapja vállalta, hogy eljön értem, meg a csomagjaimért, és hazavisz Magyarországra. Ő is úton van már, igaz most éppen visszafele, mert a személyi igazolványát Balatonfüreden hagyta. Két okból is szomorkodtam, amikor Ferenc bejelentette, hogy Otrantóban – idő előtt – kiszáll, egy, hogy nem sikerült a tengeren betegségét végleg legyűrni és nem tudja végig hajózni amit terveztünk, kettő, így valószínűleg lőttek annak a reményemnek, hogy az édesapja eljön érte, és persze haza visz engem is. Legnagyobb örömömre, Péter vállalta, hogy eljön értem Horvátországba, de nyilván ő is sajnálta, hogy most nem tud Ferenccel találkozni. Nagyon hálás vagyok neki érte, hogy csak miattam vállalta ezt a hosszú utat.

A Veli Lukai kikötőben, addig-addig kémleltük, hogy hova kell kikötni a bejelentkezéshez, mígnem megint majdnem felcsavartunk egy kötelet. A nap pont szembe sütött és csak pár méterről vettük észre azt a vastag kötelet, ami két – egymástól távol lévő - kis sárga bólya közt volt kifeszítve, és közvetlen a víz felszíne alatt lebegett. Egy új yacht-kikötő építése miatt zárták le az öböl felét. Elfordulni már nem volt idő, Gyuri üresbe tette a motort, hogy ne forogjon a hajócsavar, és lélegzet elállva figyeltük, hogy fennakadunk-e, vagy átsiklik a kötél a tőkesúly alatt. A hajó csendben, lassan tovább úszott, nem sokára a kötél is felmerült mögöttünk, és szerencsénkre a kormánylapátunkba se akadt bele. Na, ezt megúsztuk…

Behajózunk a Korcsula szigetén lévő Veli Luka-i öbölbe

Miután a benzinkút mellé kikötöttünk, Gyuri elment a papirokkal, hogy a bejelentkezést megejtse. Nemsoká visszatért, mert zárva volt minden, még a rendőrség épülete is. Lefotózta hogy ott járt, ha netán valahol szükség lenne rá. Gyuriék vásároltak pár dolgot, gyorsan megtankoltunk, és már indultunk is tovább.

A szabály úgy szól, hogy ha belépünk egy idegen ország felségvizeire (ami 12 tengeri mérföldre húzódik a partjaitól, illetve a szigetektől) akkor a legközelebbi belépésre kijelölt kikötőbe kell hajózni (Port of Entry), és ott kell átesni az útlevél-, vám- és egyéb vizsgálatokon. Ezt a világon mindenütt szigorúan veszik - Horvátországban különösen – egyedül a schengeni övezet országai közt lazáskodnak  látszólag nagyon.

Reggel Gyuri az interneten próbált választ találni arra a kérdésre, hogy mely kikötőkben lehet bejelentkezni szezonon kívül, illetve, hogy mikor kezdődik a szezon. A horvát kormányzati portál egy nem működő oldalra mutatott, és más hivatalos forrásra sem bukkantunk – igaz nem horvátul kerestük –, amin cseppet sem csodálkoztam, mert augusztusban én se találtam ezeket az információkat, amikor áthajóztam Velencébe. Végül arra az 2017/18-as német kiadványra hagyatkoztunk, ami kifejezetten a Horvátországi hajózási tudnivalókat ismerteti. Eszerint kellett volna Veli Lukában egész évben üzemelnie a beléptető helynek, és Kremikben – ami a végcélunk, és ahol a Pinta ki lesz kötve – holnap után, azaz április 1-én kellene nyitnia a hivatalnak. Mint hogy a kiadvány szerint más, nyitva tartó beléptető kikötő nem volt út közben, Gyuri úgy döntött, hogy nem kerülünk Split felé, hanem egyenesen Kremikbe tartunk, és majd hétfőn reggel fognak bejelentkezni.  Ha Splitben jelentkeztünk volna be, akár Péter is velünk jöhetett volna Kremikig, és megnézhette volna, hogy milyen egy hajó, amin szinte minden működik, de végül én se bánkódtam a rövidebb útnak, mert annál hamarabb indulhatunk majd hazafelé.

Ebben az esetben, szabályos határsértő lettem volna, mert nem vártam volna meg a hétfői bejelentkezést, és engedély nélkül léptem volna Horvát területre, ezt viszont meg én vállaltam volna be. Egyébként nem is tudom mit mondtam volna, ha megkérdezik, hogy hogy kerültem Madeiráról ide a horvát-magyar határra. Valószínűleg az NGO-okra hivatkoztam volna, hogy ők mentettek ki Madeira mellett, és itt raktak ki pár kilométerre, de szerintem nem álltam volna ki vigyorgás nélkül…

Szóval nyíl egyenesen pöfögtünk Kremik felé, és közben készült a születésnapi ebéd, amit én választhattam ki, tekintve, hogy ma lettem kétszer huszonhat éves. Zsófi reggel azt mondta, hogy kívánhatok bármit – mármint ebédre - , de úgy is csak azt tud főzni, amihez van még hozzávaló a hajón. Eszterházi rostélyosra esett a választásom, mert ilyet még nem ettem, se marhából, se struccból.  Ez nagy valószínűséggel marhából készült, mert egy boci volt a csomagoláson, megnéztem. Még egyszer nem húznak csőbe…

Végül marha jó lett, sőt még desszertet is kaptunk később, francia krémest!

Az ünnepi ebéd után kezdtem összecsomagolni, zuhanykabint kitakarítani, hogy kikötés után nemsokkal indulhassunk is hazafelé. Naplemente előtt, még utoljára felhangzott a „Minden ember a fedélzetre!!!” kiáltás, amikor kiosztottam mindenkinek a napi gin-tonc fejadagját. Láttam a szomorú tekinteteken, hogy el sem tudják képzelni, hogy milyen lesz az életük majd enélkül….

Még egy Santa Maria, ezúttal az Adrián halad velünk szemben...

Miután elkészültem a csomagolással egy kis naplóírás következett, majd nemsoká szólt Gyuri, hogy készüljünk, mert közeledünk a kikötő felé. Zsófival kiraktuk a fendereket, és a kikötőköteleket, rádión beszóltunk a kikötőbe, hogy érkezünk, és hogy jöjjön ki valaki megmutatni a helyünk. Jó helyet kapott a Pinta a C molón, mert kicsit tágasabb a tér a boxa előtt, mint általában. Gyuri ügyesen beparkolt, a marinéró pedig gyorsan és szakszerűen lekötötte a kikötőköteleinket.

Megérkeztünk. A Pinta Gyuri és Zsófi irányításával sikeresen megkerülte a Földet - nem tudom hányadik magyar hajóként – és visszatért abba a kikötőbe, ahonnan másfél évvel ezelőtt, 2017 október 15-én elindult. Akkor is volt szerencsém Andival velük tartani, az adriai Kremikből egészen a Kanári-szigetekig. Több mint 29.000 tengeri mérföldet hajóztak, megannyi felejthetetlen élményt szerezve.

 A Pinta útja a Föld körül 2017 - 2019

26 útitárs kísérte őket egy-egy rövidebb-hosszabb szakaszon - úgy mint én - aki az első meg egyben az utolsó is voltam. A Pintá-n - ezzel az úttal együtt – már több mint 7.000 tengeri mérföldet hajóztam, abból 15.600-ból, ami már mögöttem van. Gratuláltunk egymásnak és felbontottuk a behűtött pezsgőt. Még meg se ittuk, amikor befutottak Péterék és már majdnem felszálltak a hajóra, amikor megjelent mögöttük két horvát rendőr a sötétben, és a Pintá-t keresték a legénységével együtt.

O-óóó… Valahogy éreztük, hogy ezek valószínűleg nem üdvözölni jöttek minket a sikeres földkerülés miatt…

Így aztán Péterék helyett ők szálltak fel a hajóra, és az igazoltatás után elmondták, hogy egy feladattal küldték őket, nevezetesen hogy büntetést szabjanak ki amiatt, hogy nem jelentkeztünk be a legközelebbi kikötőben, miután behatoltunk a horvát felségvizekre. Hvar szigetén, vagy Split-ben kellett volna megtennünk, vagy Dubrovnik-ban. Megértették a védekezésünk, hogy Veli Lukában megpróbáltunk bejelentkezni, ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy ha ott nem sikerült, akkor Splitbe be kellett volna mennünk. Ők legszívesebben elengedték volna a büntetést, miután hallották, hogy éppen egy földkerülő útról tértünk vissza, de nem tehették, mert a központban, a Big Brother látta az érkezésünk, és emiatt küldték ki őket bírságolni, ezért érkeztek olyan nagy gázzal, ahogy később Péterék elmesélték. 670 Kuna bírságot szabtak ki – csak a kapitányra – amit átutalással kell majd befizetni, és közölték, hogy azonnal el kell mennünk bejelentkezni Sibenik-be, méghozzá HAJÓVAL. Nem volt kec-mec. Péter útitársa, András velünk tarthatott addig, mondván, hogy fáradtak vagyunk, és jól jönne a segítség, ezért a „Safety first!” indoklással  magunkra hagytak, mi meg nagy lelkesedéssel elkötöttünk, és 23.00 perckor elindultunk a 14 mérföldre lévő Sibenik-be. Autóval 20 perc lett volna, hajóval bő két óra volt ez az út. A hátunkra hiányzott púpnak, de ez volt, az előírásoknak meg kellett felelnünk, itt az utunk végén is. András megcsodálta a hajót, aztán ledőlt egyet aludni, az emeletes ágyas Trockíj kabinban, mi pedig Gyurival elnavigáltuk a Pintá-t a halászhajók és a szigetek közt, be a sibeniki csatornán. Az elzárt beléptető mólón már egy rendőrautó várt minket – ránk villantottak, hogy oda menjünk -, na ezek se a Zsófit jöttek felköszönteni a nőnap alkalmából… A kapitányunkat elvitték a hajópapirokkal és útlevelekkel, nem volt túl bíztató ez a fogadtatás, ez a figyelem, de végül, miután Gyuri egy jó óra múltán visszatért, kiderült, hogy minden a mi érdekünkben történt, hogy a lehető leggyorsabban bejelentkezhessünk. A rendőrautóval elvitték Gyurit mind a három helyre, a kikötői kapitányságra, a rendőrségre és a vámhivatalba is, igaz vissza már nem tudták hozni, de így is nagy segítség volt, hogy nem kellett éjjel egyedül kódorognia a városban, a hivatalokat keresgetve. Ezt a segítséget, figyelmességet én annak tudom be, hogy földkerülő útról tértünk haza, és ezt a horvátok is értékelik nagyon, de az is lehet, hogy szimplán biztosítani akarták, hogy el ne mulasszunk most már bármit is a bejelentkezési procedúrából, ha már így illegálisan kötöttünk ki Kremikben.

Utólag én is megnéztem, a német tájékoztató kiadványban tényleg az a szimbólum szerepelt Veli Luka mellett hogy egész évben nyitva van mint Split, míg Hvár csak szezonálisan.

A rendőrünk szerint ez pont fordítva van, viszont kérdésemre, ő sem tudta megmondani, hogy ezek az információk, mely hivatalos horvát honlapon érhetőek el. Szerinte a 112-t kellett volna felhívnunk és ott megkérdeznünk. Kedvem lett volna kipróbálni, ott a rendőr előtt, hogy múkodik-e, de a helyzetünkön ez se így, se úgy, semmit sem változtatott volna.

Akkor én most már tényleg megérkeztem. Hivatalosan is.

40 napig voltam úton - mint az özönvíz -, 3543 tengeri mérföldet tettem meg Pintá-n, és hat országban fordultunk meg eközben. Negyven napig nem néztem se tévét, se híradót, se filmeket. Valahogy nem is hiányzott. A kikötőkben azért elolvastam az internetről a híreket - kíváncsi voltam, mi lesz a brexittel március 29-én -, de nem maradtam le semmiről...

Andrást nagy nehezen kiimádkoztuk a kabinjából, komótosan összeszedelődzködött, majd kibirkóztuk a hajóból az óriási tengerészzsákomat, elbúcsúztam Gyuritól és Zsófitól, és kicipekedtünk a vámterületről a parkolóban álló autóig, amivel Péter jött át Kremikből.

Bepakoltunk, és hajnali fél háromkor elindultunk Magyarországra. Meséltem, meséltem jó sokat, egészen addig, amíg elnézést kértem, és elaludtam. 8.15-kor vonatra szálltam Siófokon és két átszállás után, déli egy órakor haza is értem Debrecenbe. Még egyszer köszönöm Péternek, hogy eljött értem. 

Pár nappal később beszéltem Zsófival, és megtudtam, hogy amikor visszaértek Kremikbe, beállás közben ismét felcsavart egy kötelet a propellerük - illetve ezúttal egy gumiszalagot - , és motor nélkül csak nagy üggyel-bajjal tudtak kikötni, egy másik helyre. Ezúttal senki sem segített nekik, ketten oldották meg a feladatot, igaz a hegyekkel körbevett kikötő nagyon szélvédett, de soha nem vágyik az ember egy ilyen érkezésre, hajnali fél 5-kor különösen nem. A földkörüli út befejezése így elég kalandosra sikeredett, de azt hiszem, hogy mind a hárman nélkülözni tudtuk volna ezeket az izgalmakat.

Köszönet Zsófinak és Gyurinak, hogy hat hétig az útitársuk lehettem, valamint családomnak, hogy támogattak ebben az útban is, és itthon tartották a frontot, amíg én „szórakoztam”.

Sok tapasztalatot szereztem ismét, és újabb országokat, városokat, embereket ismerhettem meg. Hogy hová vezet a következő utam? Még nem tudom, hagyom magam meglepetni…

A Pinta útja a föld körül:

https://my.yb.tl/Pinta

Utókezelés

Szardínia óta, fájlalom a kisujjam a jobb kezemen. Azóta sem múlt el, még mindig belenyilallik rendesen, ha valaki kézfogáskor megropogtatja a mancsomat, vagy egy rossz mozdulat során oldalra feszül egy kicsit. Nem tudom mi történhetett vele, valószínűleg egy kapkodós vitorlakezelési manőver során rándulhatott meg, vagy tört el Szardínia előtt a tengeren, és nem egy részeg disznó lépett rá valamelyik kikötőben.

Amire joggal gyanakodhatna esetleg a nyájas olvasó, bár, minthogy nem emlékszem a körülményekre, nem lenne teljesen alaptalan ez a feltételezés sem… A magyar orvosok szerint nincs eltörve. De akkor miért áll ilyen csálén? Bár igaz, azt nem mondták, hogy épp most van forrásban, (ferdén) összeforradóban… Úgy nézem, örök emlék marad ez is.

Kedves Olvasó!

Így vagy úgy, de a végére értél ennek a történetnek. Ha tetszett, kérlek kattints az oldal tetején/elején lévő kék lájk gombra (2020 január 7-én kapcsoltam be), nagyon örülni fogok minden visszajelzésnek.

Balaja